Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bicsák Erzsébet

2011.07.29

 

Felemás barátsága

 

Nem hajdanán, hanem mostanság, messze földnek ezer falván is túl, egy takaros tanyasi portán híres barátságban él Felemás, a különös külsejű, világoskék-narancssárga szemű házimacska gondoskodó gazdaasszonyával. Nagy becsben tartják egymást, megosztják az életet, a munkát. A négytalpú naponta többször, a hátsó lábait mértani pontossággal a mellsők nyomába helyezve, hosszú, sűrű szőrű farkának jobbra-balra csóválásával komótosan végigsöprögeti az udvari járdát, amit gazdasszonya mézes tejjel hálál meg. 

Felemásnak nagyobb a szíve, mint az esze, ez abból is tudható, hogy bizony még az egereket is kedveli, no nem bekebelezési célzattal, éppen hogy nem, csak megcincogtatás okán csíp fülön néha egyet-egyet, és játszópajtáskodik velük. Így aztán gyakran a tejivós nyávogásába hangos, macska-egér barátságot világgá kiáltó egércinizések vegyülnek, a gazdaasszony kézösszecsapós, jóízű hahotázása közepette.

Biztosan kíváncsiak vagytok az okra, miért ez a különösen hangzó macskanév, vagy talán a fogas kérdést ti már meg is válaszoltátok?

Igen, igen Felemás az eltérő színezetű szemei után kapta e szokatlan nevet, bár, ha jól meggondolom, nevezhették volna fülemásnak is. Mert képzeljétek csak el, de ne szaladjon el a vidámság a szemetekből emiatt: a puhatalpúnak csak a narancsos szeme mellett hegyesedő füle érzékel hangokat, a másik csak díszítésül szolgál a formás fejének jobbik felén.

Mindezekkel együtt, bár Felemás a házi macskák legkülönlegesebbike, mégis bizony ő is, mint más egyszerű macskák évente kétszer lecseréli a bundáját, nem mintha elkoszolta volna, hanem teremtésbéli okokból.

Egyik augusztusi naptalan reggelen, amikor éppen langyos eső mosta az udvari járdát, dolog híján Felemás a lakásban tartózkodott. Amíg ő az előszobában, a macskafotel magasából múlatta az időt, addig szorgos gazdaasszonya tökös-mákos rétest göngyölgetett. Egyszer csak, éppen a tészta tepsibe helyezésekor történt, hirtelen fülsértő macskasikongás fokozta a lakás zajait, és a gazdasszony majd kiejtette kezéből a tekergetett finomságot.

- Jaj, jaj, kedves gazdaasszonykám, rosszul vagyok, rosszul bizony, nagyon csikorgat a gyomrom! – üvöltözte Felemás ijesztő hangon.

Gazdasszony nyomban macska-doktorért kiáltott, aki egy cicafarok-csóválásnyi időt sem várva megállapította: Felemás nemcsak szem és fül ügyekben sajátos, hanem gyomor-ügyben is, ugyanis szőrlabdacs keletkezett az emésztőjében a tavaszi bundaváltás során történt gyakori szőrnyalogatásból és macska-mosakodásból kifolyólag.

Ide rögvest vitaminos, finom ízű emésztőpaszta szükségeltetik, napi kétszeri adagban, adta ki a cselekvések sorát a macskák bölcs és szakértő doktora.

A fehér macska szőre szürkébbre homályosult az ijedtségtől, orvosság, brrr! azt nem és nem, sőt sohasem, gondolta Felemás.

De a baj diktálta a tennivalókat, és a gazdaasszony a szárazeledel mellé tálba porciózta a gyógyító pasztát is. A szőrlabdacs birtokosa bizony nem nyúlt hozzá, így a gazdaasszony hirtelen ötlettől indíttatva mit is tehetett mást, ügyesen rákente Felemás vicsorgó szájára. Aztán kezdetben kénytelen-kelletlen-lassú, majd egyre gyorsabb ütemű pasztanyalogatás következett.

- Hijnye biz’a, de fenséges ez a vita-micsoda - cuppogatott Felemás, és egyszerre heves vágy fogta el a teljes vitaminos készlet bekebelezése iránt.

- Hohó szőrmókos pajtikám, nem addig van az, csak pontos mércével, apró adagokban, ahogy a doktor előírta! - tiltakozott határozottan a gazdasszony, és Felemás kénytelen volt engedelmeskedni a házi parancsnak.

Aztán hamarost jó irányt vett Felemás egészsége. Már peckesen sétálgatott, járt-kelt az udvaron, amikor surranós zajt hallott és sárga szem melletti, bal fület hegyezett. Meglepetésére a tűzifarakás mellett egy fekete színű tücsökkel csatázó fürge gyíkot pillantott meg.

A békés természetű, barátságot kitüntető helyen tartó tejlefetyelőben rögtön szimpátia támadt a barna hasú, fehérrel pettyezett hátú, harcos gyík iránt. Türelemmel várta a gyorslábú győzelmét, majd gratuláció céljából óvatos lépésekkel közelített hozzá.

A puhatalpú lába alatt egyre kevesbült a távolság. De ó jaj, a gyík félreértette a dolgot, és gyors fejszámolással határozottan megállapította, hogy bizony, itt nagy a veszély, mert az egy négyzetméteren található macskák száma éppen eggyel több a kelleténél. Tudta, hogy a gyíkok legnagyobb ellensége éppen e fajta négylábú, majd macskaijesztésképpen indulatosan hatalmasra tátotta a száját, sőt még illetlenül többször nyelvet is öltött. Felemás visszahőkölt, úgy érezte, ez a barátság egyre messzebb kerül tőle. Ennek ellenére a győztes iránti vonzalom cseppet sem hagyott alább benne.

Csak barátkoznék, miákolta szerényen, és újból próbálkozott, kissé előrecsusszant, de bizony a gyík harciasan megindult feléje. Felemás hogy hitelét és barátságát bizonyítsa, a jobb mellső lábával a fürgelábú felé intett, kobakját köszönésképpen meghajtotta. Sajnos a gyík az ismerkedés és barátkozás szándékát ily módon sem ismerte föl. Aztán mielőtt Felemás újabb tervet szőhetett volna, a meglepetéstől bizony elállt még a miákolása is, nem hitt a saját szemének, hiszen immáron két tátogó-nyelvöltögető gyíkocska állt vele szemben.

Káprázok, gondolta, hogy kirázódjon belőle a zavargás, erőteljesen forgatni kezdte a fejét, és lássatok csodát, már három gyíkot látott magával szemben. Egyik szeme gurigázott, a másik kuglizott, közben számolgatott: Egy gyík, két gyík, hány gyík?

Majd újra és újra számot vetett, de ahányszor csak próbálkozott a gyíkok száma egyre csak szaporodott.

Mit volt mit tennie, összevetett ötöt hattal, de nem értette, mi történik, pedig a feladat megoldásának nehézsége erősen szorongatta.

Azt a hét meg a nyolcát, mondogatta magában. Amikor a nyolcadikhoz a kilencedik apró gyíkot is hozzáadta, bizony teljesen belekavarodott a matematikába. Tótágast állt benne az értetlenség.

Aztán Felemás lassan magához tért és lenyűgözve bámulta a kilenc egyforma aprócska gyíkot, sőt a tücsökevő gyík-mamával együtt éppen tízen tátották rá a szájukat, szerencsére most már nyelvet nem öltögettek. A puhatalpú tisztes távolságból figyelte, és egyre csak számolgatta a farakás alatt lévő gyíktojásokból éppen aznap reggel kibújt apróságokat. Kilenc iker-gyík, egyik szakasztott olyan, mint a másik, gondolta. Majd amikor a természetfelelős három sáska formájában segítséget küldött neki, bizony ügyesen becserkészte a jövevényeket, és nyájasan így bátorkodott szólni:

Különösen tisztelt népes fürge gyík-sereg! Megkínálhatlak benneteket néhány ízeltlábúval barátságból, vendégfogadó kóstolóként? És választ sem várva azon nyomban eléjük helyezte az egyenesszárnyúakat. A kóstoló szóra a kilenc apró gyík örömében tizet ugrott, mert mostanra már napfényre került, hogy Felemás nem csak egér, hanem gyíkbarát is volt. 

 

 

 

A cigány-táncos csizmája

 

 

Az idegennek tán kicsit furcsa, a szokásjog és a mindennapi élet által írt szabályokon alapuló, különös kapcsolatban éltek a kis falu lakói egymás mellett: a magyarnak mondott többség és a cigánynép alkotta kisebbség. Máig nem találtam okát annak, hogy miért cigány és miért nem roma, valahogy egyik fél sem szívelte az utóbbi jelzőt. Persze egymás nagyfokú kedvelése sem esett meg túl gyakran, de hiányáról sem folyt szó soha.

A különbség már születéskor elrendeltetett: mindenki tudomásul vette, hogy a differenciális olló az idő előrehaladásával fokozatosan még szélesebbre nyílik, így lett aztán apró gyermekből cigány vagy magyar ember. Az élet, a létezés kívánta szükségek betöltése okán történhetett, hogy a cigánynépség apraja-nagyja kenyérkéregetővé vált, de soha senki sem vette a bátorságot, hogy ítélkezzen felettük. Talán azért sem, mert ez a fajta eszköz-forrásszerzés szigorúan eltért a koldulástól, hiszen az utóbbiról szó sem lehetett. A cigány, bár gyakran kért, de mindig megvolt az arányos ellenszolgáltatás is. Valóságos, közvetlen árucsere zajlott, igazi bartel, ahogy az a kereskedelemről szóló okos könyvekben megíratott. Vekni kenyérért, oldalszalonnáért mosóteknő, krumpliért, kerékrépáért, káposztáért, fűzkosár vagy cirokseprű járt. No meg persze hála és köszönet, kölcsönösen, megfelelően kimért adagokban, hogy senkinek se jusson eszébe túlzásokba esni, ugyanakkor mindenki megkaphassa a maga járandóságát. A cigánynak birtoka nem volt, kertet nem művelt, de akkora talentumot kapott a Teremtőtől, hogy a fa megmunkálásában nem volt olyan többségi, aki versenyre kellhetett volna vele, vagy legalábbis a győzelem előre borítékolhatónak látszott. Így aztán, ebben a faluban ilyen versenyről nem is hallottam soha.

Viszont nagyobb ünnepek alkalmával megindult egy kis versengés azért, hogy ki tud úgy jótékonykodni, hogy ugyan keveset ad, mégis mindenki ujjal mutogat rá, mint a jószívűség követendő példaképére. Ez idő tájt aztán jól jött és viszonylag jól is járt a cigányember-gyerek, ugyanis behívták a házakba, kínálták étellel, itallal, használatból kivont ruhával, csizmával, bakanccsal. A csere tárgya ilyenkor nem volt kézzel fogható, inkább csak szemnek és fülnek szólt a szolgáltatás, ugyanis a cigánytól csak annyit vártak, hogy a másik istenáldotta, nagy talentumát csillogtassa: zenéljen, daloljon, táncoljon. A cigányember egy szempillantás alatt átváltozott, maga vált zeneszerszámmá és táncossá egy személyben, aztán dőlt belőle az ellenszolgáltatás.

Pösze Janszi, aki éppen a selypítés okán lett Jancsiból Janszi, táncban faluszerte vitte a prímet. Egy alkalomra különösen fájó szívvel emlékszem.

1955 decemberének derekán Janszi, a cigánytáncos-énekes lábaira tekergetett ruhabocskorában és soklyukú, egyszer volt kalapfélében érkezett hozzánk. Nem kellett kérlelni, tudta mi a dolga így ünnephez közeledvén. A nagyszobánk ajtaja elé állva alázatosan meghajolt, majd bevezetőként szívfájdítóan gajdolni kezdett, aztán lassan, de határozottan égész valója megvidámodott, majd pergetéssel váltogatta a szótagokat és hoppozott is hozzá sűrűn. Egy egész zenekart imitált a különös, öblös, szívbemarkoló hangján. Ujjpattogtatás és csettintgetés ritmusára bocskoros lába úgy járt, mint a motolla, elemi erővel forgatta egész testét és viszont.  Mire a tánc véget ért, az ócska kalap és a lábbeli a szobaajtónk előtt hevert, széttaposva. Janszi födetlen fővel, csupasz lábbal állt a hideg földön, majd öreganyám a szobasarki sámlira ültette az oda készített étel-ital mellé. Janszi miközben falatozott, bal lábát a jobb lábfejére helyezte, aztán többször is váltott, így próbálta melengetni egyiket a másikkal. Majd köszönte az ellátást, és mezítlábasan, fején nagyanyámtól ajándékba kapott, házi kötésű füles sapkájában elindult a jéghideg télbe, kezében a széttaposott bocskorokkal. Aztán és sem voltam rest, mert kisvártatva – hová mész, te a lány, kérdés kíséretében - nyakamba meleg sálat kanyarítottam, öregapám tulajdonát képező, tavaszi sártaposásra használatos gumicsizmáival a kezemben, Jancsi után eredtem.

Már a szomszéd kapuja előtt kapkodta táncos lábait, de hamar beértem és kezébe nyomtam a gumicsizmákat.

-         Jaj,jaj, kedveszkém - selypítette, ne hozzon bajt a szaját fejire, jujj-jaj, és az enyémre szem, nem, nem fogadhatom el - mondta ő, de szavainak ellentmondva hevesen nyúlt a csizmákért.

-         -Tszak, amíg a tél tart, drága kisz aranyoszom, tszak addig, kikeletkor, tavasszal visszahozom, biz’ a.

Biz’ a, Janszi betartotta az ígéretét.

Tavasszal, amikor a sár birtokba vette az utakat és utcákat, öregapám a gumicsizmák segítségével bizony harcba indult volna ellene, és persze győzni is akart felette. Aztán hamar be kellett látnia, hogy a lábbeli hiányossági miatt itt most nem lehet győztes. Felmérve a veszteségeket érthetetlen volt számára, hogy a télvíz idejére használatból kivont sártaposóin hogyan keletkezhettek lyukak.

Aztán az is gondolkodóba ejtette, hogy Janszi mi okból hoz egyszerre három cirokseprűt és egy fűzkosarat is hat szem krumpliért cserébe. De bizony én értettem a dolgot, de a titkot megtartottam, egészen mostanáig.

Aztán azon a tavaszon még néhányszor szóba került öregapám lyukas csizmája. Végül egybehangzóan rágcsálóra gyanakodtak, és egy egérfogó kihelyezésével meg is tették a szükséges és megnyugtató intézkedéseket, de bizony a csappantyú cincogót nem fogott.  

Öregapám pedig gumiragasztó segítségével a csizmákon keletkezett folytonossági hiányt akkurátusan megszüntette, így a lábbeli még két tavaszon is sikeres harcot vívott esővel és sárral.