Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csicsek Anna

2011.04.22

 

 

Csicsek Anna:

Mikor látlak, kedvesem?

Látod kisfiam, 1914-ben ide vonultam én is” – nézett ki a vonat ablakából az apa. Azon gondolkodott, hogy utász nagyfia, Antal melyik hadszíntérre kerülhet innen Győrből. És vajon, ez a legkisebb, Ferenc, aki most tizennégy éves, szintén megér-e egy háborút hadkötelezettként… Most együtt látogatják Antalt, mielőtt alakulatával a frontra indulna. Vajon melyikre? Talán az orosz frontra, ahogy a mi időnkben mondtuk, ma pedig szovjetet emlegetnek, hiszen Oroszországból Szovjetunió lett időközben… Hej, fiam, mi lesz a sorsod ebben a háborúban, ami már 1939-ben elkezdődött és ki tudja, mikor lesz vége…, pedig már 1944-et írunk?
 Győr és a pályaudvar részlete egy 1910-es évekbeli képeslapon
Feldereng emlékeiben az az este, amikor meghallotta a kisbíró dobjának hangját. Nem érte váratlanul, hiszen a faluban is tudtak az 1914. június 28-i szarajevói merényletről, és annak lehetséges következményeiről.
A kisbíró talán soha nem tudatott a falu lakosságával ilyen fontos közleményt, mint ma. Szokatlan volt az időpont is, de hát mire egy ilyen kis Zala megyei faluba, a többnyire horvátok lakta Fityeházra eljutott a hadüzenet, besötétedett, este lett. Elhalkult a dob, a kisbíró kis lámpájának imbolygó fényében határozott hangon olvasta fel a parancsot: „…minden tizennyolc és hatvan év közötti férfi jelenjen meg a holnapi nap folyamán Nagykanizsán a Hadkiegészítő Parancsnokságon…”
Neki, a 26 éves friss házasnak – alig fél éve nősült – sem volt választási lehetősége: indult, ahova vezényelték, Győrbe. Ott a közös hadsereg 11. vadász zászlóaljának hegyivadásza, azaz jägere lett. A német vezényszavakat gyorsan elsajátította az amúgy két nyelvet, horvátot és magyart egyaránt jól beszélő Reglin István. A családban és a faluban horvátosan Stefónak hívták.
„Isten veled Győr vármegye örökre, de örökre. Még a víz is könnyet áraszt a búcsúzó vadászra…” - zengett a katonadal az orosz frontra induló katonák szájából. Stefó melle is dagadt a hazája iránt érzett büszkeségtől, de amikor elhalkult a dal, előbukkant Rozika képe. Rozikáé, a szép kis feleségé, aki legalább olyan nehezen búcsúzott férjétől, mint amilyen nehéz volt Stefónak megbirkózni az elválással.
 Győr korabeli képeslapon
„Dá bóm te vidla moj drági?” – sóhajtotta Rozika és bement az istállóba kedvenc lovai közé, és nekik sírta fájdalmát.
„Dá bóm te videl, moja drágá?” – sóhajtotta Stefó és bement az istállóba kedvenc lovához, és könnyeivel küszködve suttogta el bánatát.
A két helyszínt több ezer kilométer választotta el egymástól. Rozika Fityeházon hiányolta férjét. Stefó pedig fogolyként Szibériában, egy földesúri birtokról vágyódott haza. Hosszú-hosszú volt az utazás, amíg ide eljutott.
Győrből Galíciába indultak a jägerek. A harcok már jó egy hónapja tartottak, amikor 1915. június 1-jén Reglin István fogságba esett Romanovnál. Ez egy párás-ködös reggelen történt. Az ellenség elől jó pár kilométeren át futni kényszerültek a katonák – közben Stefó egyszer el is esett. A futástól kifulladva, a parancs szerint - az ellenség feltételezett helye felé fordulva - fegyverükkel a kezükben hason fekve várakoztak. Hiába kémlelték a tájat, az ellenség sehol sem látszott. Aztán váratlanul megszólalt valaki a hátuk mögül és fegyverük átadására szólította fel. Egy kozák katona magasodott Reglin István közkatona fölé. Arcán elszántság tükröződött, mondandójának nyomatékot adva szuronyával böködött feléje.
A hír úgy jutott el haza, hogy Stefó valószínűleg elesett, de hivatalos megerősítést nem kapott. Stefó családja sehogysem akarta elhinni, hogy meghalhatott. De azzal is tisztában voltak, hogy sajnos, akár igaz is lehet. Édesanyja a szobában sírdogált, Rozika pedig kiment az istállóba. A két szép lovat befogta a szekérbe és kihajtott az utcára. Nem volt szokás akkoriban, hogy egy fiatal nő, különösen egy sznéha csak úgy passzióból furikázzon az úton. Lovat befogni csak határozott céllal lehetett: vagy fuvarozni, vagy valamilyen mezei munkát végeztetni. Rozika nem törődött senkivel és semmivel, sem a falu szájával, sem mással. Föl-alá hajtotta a lovakat a fityeházi főutcán. Így adta ki minden mérgét és bánatát, ami férje vélt elvesztésével érte. Nem gyászolt, azt akarta érezni, hogy él a férje!
 A császári és királyi 11. tábori vadászzászlóalj 2010-ben felújított emlékműve Győrben
(Forrás: szoborlap.hu)
„Rozika! Nem félsz, hogy felborulsz a lovakkal?” – kiabálták többen is a fiatal menyecskének. „Nem én, mitől féljek?” – és lovait határozott parancsszavakkal ellátva, a bakról fölállva hajtott tovább. A lovaskocsi ide-oda pattogott a földesúton, nagy port kavarva. Rozika kontyba tekert gyönyörű vöröses-barna vastag hajfonata kibomlott, a hátát verdeste, szabályosan megkötött kendője lecsúszott a nyakába. De ezzel sem törődött. Pedig milyen szigorú szabályt rúgott fel! Mi az, hogy egy menyecske kibontott hajjal, kendő nélkül látható az utcán? Egy lány, amikor eladósorba került, szép, színes legénycsábító ruhákban járt, haját befonva, de szabadon, kendő nélkül hordta, szépségét nem rejtette el. Miután férjhez ment, már nem volt szükség szépségének fitogtatására. S ezt az öltözéke is elárulta. Szép haját eltakarva kendőt kötött a fejére, nem kell, hogy más is lássa, már csak a férjének kell hogy tessen. Nem is egy, hanem kettő kendő dukált egy asszonynak. Az alsó piros (csárdás) kasmírkendőt ügyesen a fejükre formázták, kontyba tekert hajukat szorosan bekötötték. Erre került rá a másik kendő, amit szépen elrendeztek több hajtással kétoldalt és az álluk alatt kötöttek meg. Nyáron nagy melegben, hogy könnyebb legyen elviselni a hőséget, hátra, a nyakukba kötötték kendőjüket. A ruhák is szerényebbek lettek, illetve az ünneplő ruha lehetett díszes. A nők külsőségekben megnyilvánuló emancipálódása nem volt és nem is lehetett kérdés. És most ez a Rozika itt kibontott hajjal irdatlan sebességgel lovakat hajt az utcán.
„Káj déla ova mlada sznéha!” – jegyezte meg a szomszéd. És csöndesen morgolódva megjegyezte csak úgy magának, hogy Rozika talán nem is tudja, hogy apósát egy ló rugta fejbe pár évvel ezelőtt és szegény úgy halt meg.
A fogságba került Stefót többi katonatársával együtt Szibériába vitték. Omszk, Tomszk, Krasznojarszk, Cseljabinszk, Szverdlovszk voltak a főbb állomások. Hatalmas távolságokat tettek meg. Meseszerűnek tűnhetett a közép-európai férfiaknak már csak a tevék látványa! Mert ezekkel a jószágokkal húzatták a szekereket a Kizil-kum, Kara-kum sivatagon keresztül. A tevék vontatta kocsisor, ha lassan is, de határozottan vitte őket fogvatartásuk helyére. Éjszakánként állatbőrökkel, többnyire tevetakarókkal beburkolózva aludtak. A hosszú utazás során egyre kopott a létszám. A földbirtokosoknak jól jött a fogolysereg, hiszen közülük választhattak munkásokat birtokaikra.
 A 11-es vadászok jelvénye a győri emlékművön
(Forrás: szoborlap.hu)
Stefót is kiválasztották egy földesúri birtokra több bajtársával együtt. A birtokon búzatermelés és állattenyésztés folyt, ami igazán nem volt szokatlan egy falusi fiatalembernek. Furcsa dolgokkal persze találkozott. Egy téli reggelen szokás szerint kiment az istállóba. Most kifejezetten azért, hogy az előző napokban született kisborjút megnézze. Meglepetésére sehol sem találta. „Hol van a kisborjú? Mi történt vele?” – érdeklődött fogolytársaitól. Senki sem tudott érdemi választ adni. Valami mozgolódást, nyöszörgést érzékelt az istálló egyik pontjáról. A kisborjú volt az. Nehezen lehetett megtalálni, mert szokatlan takarója volt: hó lepte be gyenge testét. A rossz állapotú istállóban ugyanis minden hézagot megtaláltak a nagy széllel érkező hópelyhek, amikből reggelre puha takaró szövődött a kisborjúra.
A földesúri birtokon gyorsan tisztázódott, hogy ki ott az úr: a „Baron”, a földesúr és felesége, a „Cárinka”. Az is kiderült, hogy van valaki a foglyok között, aki szláv nyelvet beszél: Reglin István, a horvát. Ő lett a tolmács. A két nyelv közötti hasonlóság megkönnyítette az értekezést. Az intonációbeli és egyéb különbözőségek nem jelentettek különösebb akadályt a jó képességű tolmácsnak.
A Baron szigorúan bánt foglyaival. A tolmáccsal is, bár neki viszonylag nagyobb mozgástere volt. Miután megállapította tolmácsáról, hogy a lovakhoz is ért, más feladatot is adott neki: küldöncként is foglalkoztatta. A bíróval váltott üzeneteket vitte-hozta lovon Stefán, ahogy itt hívták. Egy alkalommal is ilyen feladatot látott el. Fölült a lovára, vitte az üzenetet a bíróhoz. A bíró nagyon emberségesen bánt a küldönccel: leültette a verandán és teával kínálta. Egyikük sem tudta, hogy a Baron távcsővel figyeli tolmács-küldönc-foglya mozgását. A kellemes látogatás után Stefán visszaporoszkált a birtokra, ahol a Baron kérdőre vonta őt: „Hogy merészeltél leülni a bírónál?” „Ahol hellyel és teával kínálnak, azt el kell fogadni” – válaszolt nyugodtan Stefán. A társalgás a továbbiakban nem folyt éppen kellemesen. Verbális pengeváltás következett. A foglyok tanúi lehettek annak, hogy milyen is az, amikor a keleti szláv virtus a nyugati szláv virtussal találkozik. Odáig fajultak a dolgok, hogy a Baron bíróság elé akarta citálni az engedetlen foglyot. Be is fogatott a hintóba. Stefánnak a hintó mellett gyalogolva kellett kísérnie gazdáját. A Baron egy kis idő után visszanézett és látja, hogy az összes fogoly megindult a hintó után. „Mit akartok?” – kiabált vissza a foglyoknak. „Kudá Stefán, tada i mi!” – kiabáltak vissza a Baronnak foglyai. És megígérték neki, ha nem fordul vissza, akkor hintóstul-mindenestül belefordítják a hídról a folyóba. Na, ezt akár értette a Baron, akár nem, komoly fenyegetésnek számíthatott, mert Stefánnak bántódása nem esett, de a Baron egy ideig éreztette vele a rosszallását. A kegyvesztettség addig tartott, amig Stefán egy alkalommal olyan tyúkhúslevest főzött, amilyet ott azelőtt még sosem ettek. A Cárinka különösen el volt ragadtatva a levestől, de ehhez hozzájárult az is, hogy egy jóképű 180 cm magas, kék szemű ifjú férfi főzte meg…
De nem volt jellemző, hogy tyúkhúslevest, egyáltalán húst egyenek a foglyok, hiszen a háborúban, majd a forradalmi időszakban keserves éhínség uralkodott. Többnyire kása került a foglyok elé, amit közös tálból fogyasztottak el. Többször előfordult, hogy a kásaevésbe halt bele egy-egy fogoly. A forró kása egyszerűen annyira megégette az éhes és sajnos, mohó foglyok beleit, hogy belehaltak.
Az éhínség mellett meg kellett küzdeni a hosszú és kemény telekkel is, sokaknál farkasvakság okozott megbetegedést. Szokatlanul nagy hideggel és hatalmas hóval találták szembe magukat a foglyok. Feladatuk azért persze akadt, például, amikor a Baron szánkóval elindult valahová. Ilyenkor előrement két ember, ők az út két oldalán botokat szúrtak le, kitűzve a nyomvonalat. A kapunyitás teljesen felesleges feladatnak bizonyult, hiszen akkora volt a hó, hogy a kapu tetején hajtottak ki a szánnal.
Az idő vánszorgott, de elmondható, hogy viszonylagos békességben élték meg ezeket az éveket a foglyok. A forradalom győzelme után – ez már 1920-ban volt – lehetőség nyílott a hazamenetelre. Na, ez volt csak az igazi nagy öröm már évek óta!
 Reglin (itt már Rátkai) István katonaigazolványa 1940-ből
Állandó téma lett a foglyok között, hogy hogyan és merre induljanak el haza. A szervezők féltették őket például a falánk farkasoktól. Kérték a foglyokat, hogy várják meg a gyülekezés időpontját és akkor szervezetten induljanak haza. Vlagyivosztok felé szervezték a hazautazást. A most már hivatalosan nem fogoly, vagy félig fogoly Reglin István és egy társa elhatározták, hogy előbb elindulnak. Tél volt, meghányták-vetették a dolgot, és bölcsen megállapították, hogy elindulni most mégiscsak öngyilkosság volna. Ezért megálltak Cseljabinszkban, ahol az ottani bőrgyárban dolgoztak egy télen át. Eljött a tavasz és nekivágtak a hazaútnak. Pista itt vette igazán nagy hasznát a nyelvtudásának. Már olyan szinten beszélte az oroszt, hogy kockázat nélkül meg merte kérdezni az oroszokat, hogy melyik vonat merre megy. De azt nem vállalhatták fel, hogy legálisan utaznak, ezért tehervagonokon, farönkök között elbújva, féllegálisan utaztak a Balti-tengerig. Ott hajóra szálltak és Hamburgba utaztak. A hosszú ideig tartó utazás után felüdülést jelentett számukra a kikötőben kapott étel, amit a fogságból érkezőknek felállított sátrakban főztek.
Hamburgból a csóti hadifogoly leszerelő táborba érkeztek haza a foglyok. Itt 14 napos egészségügyi vesztegzár alatt tartották őket. Ez a kötelező karantén lehetőséget nyújtott a hazatérők megfigyelésére és a politikai vagy egyéb szempontból gyanús elemek kiszűrésére. Reglin Istvántól is érdeklődtek, de ő csak annyit tudott, hogy a forradalom idején a grófi birtokon is megjelentek az agitátorok egyrészt a Vörös Hadsereg, másrészt a fehérek részéről, de tőlük senki sem ment se jobbra, se balra. Ők Lenin és Trockij nevét ismerték, de Sztálinét például nem. Szibéria „kiskirálya” pedig Kolcsak tábornok volt abban az időben. No de hol voltak ezek a fajsúlyos kérdések ahhoz képest, hogy Stefó mennyire várta már a hazatérést a falujába, feleségéhez.
 Rátkai (Reglin) István személyleírása 1945-ből
Csótra vonattal érkeztek a hadifoglyok. Stefó ismerős arcokat keresett a különböző állomásokon. Találkozott is egy falubelijével. Nagyon megörültek egymásnak, és megbeszélték, hogy nem mondja el otthon a nagy hírt, hadd legyen meglepetés.
Ez a szomszéd kalauz csak nem bírta, és több alkalommal is elment a Reglin-házba, ahol feltette azt a kérdést, amire csak igen választ lehet adni: „Szószeda! Bi stélé videti iscse jenpót vásega szina Stefa?” „Stéla bi, stéla” – válaszolta kényszeredetten, de reményteljesen az édesanya. Csak ő, mert Rozika - házasságkötésének és Stefó háborúba indulásának ötödik évében - hazaköltözött a szüleihez Murakeresztúrra. Szülei régebb óta mondták lányuknak, hogy jöjjön haza, hiszen a férje már nem fog visszatérni. Bő négy évig bírta Rozika, aztán megadta magát, hazaköltözött.
Az volt ám az igazi meglepetés, amikor megjelent a szülői házban Stefó. Az édesanyja nem tudott hova lenni nagy boldogságában. Csak Stefó szomorodott el, amikor a feleségét kereste és nem találta. Édesanyja elmondta a hazaköltözés történetét. Több sem kellett neki, egyszuszra lefutotta azt a három kilométernyi távolságot, mert csak ennyi választotta el feleségétől.
Amikor Stefó megjelent az ajtóban Rozika azt hitte szellemet lát. Zavarában lesütötte a szemét, a fejét lehajtotta és csak sóhajtozott:
– Hát Te hogy’ kerültél ide?! – legalább annyi meglepetés volt a kérdésben, mint öröm.
– Nem vártál engem Rozikám, kis feleségem?! – ez sem csak az öröm megnyilvánulása volt, egy kicsit meg is volt sértődve az „ifjú” férj.
– Nekem azt mondták, hogy Te elestél a háborúban – és még mindig lesütötte a szemét.
– Már hogy estem volna el, amikor itt vagyok! – értetlenkedett Stefó.
– Még ’15-ben mondogatták, hogy elestél…
 Lovas doni kozák egy 1915-ben készült rajzon
(Forrás: Wikipédia)
Stefó visszapörgette az eseményeket, és rájött, hogy mi is történhetett. Amikor az ütközetben visszafelé futottak, úgy jó hat kilométert, ő valóban elesett. De… fel is kelt. Az elesést egyik bajtársa látta, és futtában szólt a másiknak, az meg a következőnek, és így tovább: „Reglin István elesett! …elesett… elesett…” Igazán nem lehet haragudni a bajtársakra, hiszen háborús körülmények között az „elesett” szónak csak egyféle értelmezése van.
Rozika lassacskán el merte hinni, hogy valóban a férje áll előtte. Aki újra megkérte, hogy jöjjön hozzá, igaz, most lakodalom nélkül. Rozika gondolkodási időt sem kért. Együtt mentek vissza Fityeházra. Aztán jöttek szép sorban a gyerekek, tíz év alatt öt: Antal, Anna, Katalin, Mária, Ferenc.
Most a legkisebbel, Ferivel látogatják a legidősebbet, az utászoknál szolgáló Antit a Győr-Újfalui táborban. Anti Csáktornyáról vonult be, mivel a család a közeli Drávavásárhelyen lakott. Oda úgy került, hogy az I. világháborús fogságából hazatért Reglin István a vasútnál pályaőrként helyezkedett el. A vasúthoz történt felvételének egyik feltétele volt, hogy az idegen hangzású vezetéknevét magyarosítsa. Így lett a Reglinből Rátkai. Nagy megtiszteltetés volt számára, amikor 1937-ben „kinevezték”, hiszen a vasút biztos, nyugdíjas állást jelentett, különböző juttatásokkal, például ruha, utazási kezdvezmény.
 Rátkai István vasúti pályaőr igazolványa 1945-ből
Az első időszakban ingázóként Fityeházról vonattal járt Drávavásárhelyre. A vasúti közlekedés a Murakeresztúr és Kotoriba közötti Mura-hídon történt. Ezt a nagy jelentőségű hidat Muraköz visszacsatolása idején, 1941. április 11-én felrobbantották. A jugoszlávok tették, nekik állt érdekükben a robbantás. Ezzel tudták megakadályozni a német csapatok fölvonulását. Egy német kiskatona megpróbálta elvágni a vezetéket, de agyonlőtték. A robbanás nagyot szólt, a murakeresztúri templomban is hallották a hívek, hiszen a virágvasárnapi szentmise idején történt az akció.
Rátkai István pályaőr aznap szolgálatban volt. Szokása szerint a vonattal utazott szolgálati helyére. A vonaton már folyt a sugdolózás erről-arról, a híd felrobbantása is szóba került. Amikor már bizonyossá vált, hogy a hidat fel fogják robbantani, nem maradt más választása, minthogy gyalogosan elindult hazafelé. A hídon nagy igyekezettel futott haza családjához. Valószínűleg ő volt az utolsó ember, aki a robbantás előtt még át tudott menni a Mura-hídon. Futásban már volt gyakorlata: a nagy háborúban hat kilométernyit futott az ellenség elől, a feleségéért három kilométert futott végig, most meg itt ez a híd, ami jóval rövidebb, de most is az életéért és családjáért kellett futnia.
A felrobbantott hidat rövid idő alatt ideiglenesen helyreállították, azon a vasúti közlekedés megindulhatott. Az ingázásnak meg azzal lett vége egy időre, hogy a család 1942-ben Drávavásárhelyre, a 37. számú őrházba költözött. A család élete ezzel fordulatot vett. A lányok közül Katalin és Mária Csáktornyán dolgozott, előbbi a fésűgyárban, utóbbi a textilgyárban. Feri a polgári iskola 1. osztályát Nagykanizsán járta, majd a 2. osztályt Csáktornyán kezdte el. A Csáktornyai polgári iskolában úgy fogadták el azt az egy osztályt, hogy különbözeti vizsgát kellett letennie, de ez igazán nem okozott problémát a jó képességű diáknak. Minden tanítási napon a Csáktornyai Zrínyi-vár udvarán át, az ódon, sok történelmi eseményt látott falak között ment az iskolájába. Zrínyi, a Zrínyiek: Zrínyi Miklós a költő-hadvezér, ez a több nyelvet beszélő európai műveltségű ember, aki egyaránt volt horvát és magyar, ebben a várban élt. Vagy az unokahúga: Zrínyi Ilona. Micsoda történelmi nevek! Lehet, hogy ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy Feriből történelemtanár lett… Anti a vasútra került, a csáktornyai pályamesteri szakaszon dolgozott. Anna pedig ideiglenesen Fityeházon maradt a nagymamával.
 A Rátkai család 1946-ban
Anti Győr-Újfalui meglátogatása a tervezettnél hosszabbra sikeredett, mert apa és fia Szombathelyen például három órát várakozott az állomáson bombázás miatt. „Akárhogyan is, de el kell köszönnünk Antitól, hiszen indulnak a frontra…” – mondogatta az apa. Antit megtalálták, elköszöntek tőle, majd kikísérte az állomásra édesapját és az öccsét. Kevés idejük még maradt, az apa erősítette fia lelkét, de közben viccelődött is: „Aztán tudod, hogy ki az a »Zugsführer«, mi az a »Batallion«?” „Édesapám, ezek német szavak, mi magyarul mondjuk, hogy »szakaszvezető« és »zászlóalj«.” A hangosbeszélő közben bemondta, hogy a vonat indul. Abban a pillanatban megszólaltak a szirénák, így nem a vonatra szálltak fel, hanem pincébe mentek le a bombázás miatt. Az állomásnál légvédelmi ágyúk dörögtek, a pince félelmetesen rázkódott tőlük. Miután lefújták a légiriadót, a vonat mégiscsak elindult, de világítás nélkül.
Hazaérve az apának és fiának többször is el kellett mesélnie a találkozást, búcsúzkodást Antival. Az egész család, különösen az édesanya és a nagymama sajnálkozott Antin. Két nap múlva határozott kopogás hallatszott az ajtón. Nagy meglepetésre Anti érkezett haza. Igaz, rongyos ruhákban látták viszont a mindig fess fiút, de az öröm leírhatatlan volt a családban. Alig tudtak odafigyelni arra, hogy a fiú mit is mond, hogyan is került haza. Rátkai Antalt a vasút mentette fel, nem kellett a frontra indulnia, ugyanis Muraköz területét háborús zónának tekintették. Visszavezényelték tehát Csáktornyára, ahol is a pályamesterrel a vasútvonalat ellenőrizték. Anti a kézihajtányt „húzta”, a pályamester mögötte ülve szemrevételezte a pálya állapotát. Ez egyébként normál pályafelügyeleti tevékenységnek bizonyult, de most éles fegyver is tartozott a felszereléshez. Apa és fia nemcsak a vasutat, hanem a hazáját is szolgálta munkája során. A pályaőr Rátkai Istvánnak is volt fegyvere a 38. számú őrhelyen Dunkovce és Pretetince között, ahol szolgált. Szabotázs nem történt, így szolgálati idejükben nem kellett használniuk fegyverüket.
1944. tavaszán már közeledtek az orosz csapatok, napirenden voltak a partizánok robbantásai. A Rátkai család visszaköltözött Fityeházra, leginkább azért, mert az édesanya nem érezte biztonságban sem magát, sem a családját az őrházban. Március 19-én a németek megszállták Magyarországot, részükre át kellett adni az iskolákat, így a polgári iskolában is befejeződött az oktatás már áprilisban. Anti maradt távol a családtól, a Csáktornyai pályamesteri irodában volt a szálláshelye, a pályaőr édesapa pedig vonattal ingázott Fityeházról az őrhelyre. Ez tartott 1945. március végéig. Egy alkalommal súlyos tüdőgyulladást kapott, de a helyi orvos nem merte kiírni a háborús helyzet miatt. Szerencsére egy másik orvos is megvizsgálta Rátkai Istvánt. A család fityeházi házában volt a magyar katonai alakulat étkezési lehetősége biztosítva. Két szakács főzött az összes magasrangú tisztnek. A csapat orvosa, aki ezredesi rangban szolgált, is megérkezett az ebédre. Megvizsgálta a családfőt és minden felelősséget magára vállalva, nem engedte el dolgozni. Hogy mit, hol, hogyan rendezett el, nem kötötte a család orrára, de nem is lett bántódása a beteg Rátkai Istvánnak.
 A csáktornyai vasútállomás
A bolgárok érkezése előtt három nappal a Rátkai család első szobájába két német ezredes költözött be, a pajtába meg két közlegény. Sváb származásúak voltak Bácska, Baranya vidékéről. „Három nap múlva itt lesznek az oroszok, illetve bolgárok. Vágják le a disznókat és tegyék el, mert elviszik az oroszok” – figyelmeztették a Rátkai családot a rendkívül udvarias, intelligens tisztek. Így is történt, a disznókat levágták, a húst eldugták, volt mit enni a családnak. A tehenekkel ezt már nem lehetett megtenni. Jöttek az SS katonák és kihajtották az utcára a teheneket, ahonnan tovább hajtották őket. Rátkaiéknál nem találtak teheneket, mert azokat a családfő kihajtotta a kertbe és eldugott helyen tartotta őket addig, amíg a veszély el nem múlt. A pénz akkor is nagy úr volt, és akadt olyan SS katona, akitől meg lehetett vásárolni a korábban begyűjtött tehenet. A egyik szomszéd csinált is egy jó vásárt: 100 pengőt fizetett egy tehénért. Az SS katonának fogalma nem volt a pengő akkori gyenge vásárlóerejéről, a jó üzlet reményében kötötte meg az üzletet.
Március 31-ről április 1-jére virradóra valóban be is jöttek a bolgár hadsereg alakulatai Fityeházra. Az utcára szólították a falu férfilakosságát. Rátkai István tolmácsolt a bolgárok és a falu férfiai között, és közben felsejlett benne a szibériai földesúri birtok, ahol szintén tolmácsolt. A bolgár tiszt egy idő után rájött, hogy bármit kérdez, minden férfi érti nagyjából, tolmácsolás nélkül is, hogy mit mond. „Itt mindenki beszél horvátul?” – kérdezte. Igen válaszokat kapott, és mindenkit hazaengedett. Semmiféle atrocitás nem történt. Leszámítva az ilyen kis apróságokat, hogy a bolgár katona megkérdezte a tolmácsot: „Papa, kulka csaszov?” – de a pontos válasz nem volt elegendő, mert a kérdező olyan határozottan kérte el az órát, hogy nem volt értelme megtartani…
Rátkai István ezután még egy évig szolgált a vasútnál, majd nyugdíjba ment. Már nem Csáktornyára, illetve környékére járt dolgozni, hanem a közeli fityeházi vasúti megállóba és a szomszédos Bajcsára. Minden nappali szolgálatában friss ebédet kapott hazulról, amit Feri fia vitt neki Menczigár Feri nevű szomszéd-barátjával együtt. Jó kis szórakozás volt a fiúknak az a 2-3 km-nyi út. Érdeklődésüket különösen felkeltette, hogy a bajcsai állomáson a forgalomból kizárt másik vágányon szétbombázott lőszervagonok vannak. A két fiú kivárta azt az időt, amikor senki sem ellenőrzi őket, elkezdték válogatni a lőszereket. Nyakukban lógó tarisznyájukat telepakolták. Hazafelé menet megbeszélték, hogy délután megnézik, mi is van a zsákmányukban? Feri megebédelt, indult Menczigárékhoz a megbeszéltek szerint. Kilépett az udvarra és látja, hogy a szembe-szomszéd Menczigárék udvarából hatalmas lángcsóva csap fel az ég felé óriási robbanás kíséretében, és ha lehet még nagyobb sírás töltötte be a falut. Menczigár Feri Matus Pista barátjával együtt kíváncsiságból kiöntötte a töltényekből a puskaport és meggyújtotta. Túlélték: Feri arca, Pista mindkét keze égett meg. Ferinél nem lehetett tudni, hogy látni fog-e egyáltalán. Nagy fájdalmakon, szenvedéseken ment keresztül. Édesanyja nádszállal táplálta jó ideig, amíg szerencsésen meg nem gyógyult.
A háború nyomai lassacskán eltünedeztek, szorgalmas emberek tettek arról, hogy megújuljon a környezetük.
 Rátkai István vejével és unokájával, Csicsek Annával 1958-ban
A háborús emlékek persze soha nem múltak el, legfeljebb átalakultak, talán meg is szépültek a szépítésre érdemesek. Gyerekek, unokák hallgatták nagy figyelemmel a két háború történéseit apától, nagyapától. Egyikük, egy unoka pedig lejegyezte.
(Bízva abban, hogy az égben is értik: nagyapám és sosem látott nagyanyám emlékére szeretettel írtam. Az élőknek meg olvasásra ajánlom.
 

 

 

 

Csicsek Anna

 

Újsághír: A nepáli trónörökös kiirtotta egész családját, mert nem engedték meg, hogy azt a nőt vegye feleségül, akit szeretett volna. A gyilkosságok után öngyilkosságot követett el.

Reakciók az uralkodói udvarokban:

 

Nászasszony

 

A kastély szobája olyan ravaszul volt megvilágítva, hogy a belépőnek az volt az érzése, mintha – bár dél körül járt az idő - nem is lenne ablaka a helyiségnek. A komornyik hangtalanul suhant előtte, s talán ezért, de a férfi is igyekezett a lehető legkevesebb zajt csapva, ruganyos lábujjhegy-lépésekkel követni őt.

Miután a protokollnak megfelelő üdvözlés után helyet foglalt, vendéglátója azonnal a tárgyra tért:

- Nos, Uram a mindkettőnk családját érintő fontos esemény miatt kérettem magamhoz. Miután gyermekeink úgy döntöttek, hogy összeházasodnak, nincs más teendőnk, mint ezt a jelentős eseményt hiba nélkül levezényelni. Elöljáróban csak annyit, hogy az Ön fiának választásán természetesen nem csodálkozom, de az én fiamén???!!!…

- Kérem… - folytatta volna a férfi, de vendéglátója leintette:

- Nincs szükség az Ön magyarázkodására. Ha valakinek, hát nekünk fáj a legjobban. De ezt a külvilág nem fogja megtudni. Sohasem. Kérem, azt értesse meg a fiával (s itt egy pillanatra elgondolkodott: leendő menyemmel, vejemmel?, de ebből semmi sem látszott), hogy Európában tartjuk az esküvőt. Ne tervezzék az USA-ba, San Diego-ba, abból úgysem lesz semmi. Mi nem utazunk abba a… közönséges országba, s ha mi nem, akkor a fiam sem… Már beszéltünk kuzinommal, Margóval, Dániában tartjuk az esküvőt. A kastély, rendelkezésünkre áll. –

A férfi alig észrevehető mocorgással jelezte, szeretne szólni, de mégsem… A közben felszolgált tea elfogyasztásával volt kénytelen bíbelődni.  A cukrot hangtalanul kavargatta el, még véletlenül sem koccant a kanál a ki-tudja-milyen, talán kínai porcelánhoz (mégsem bámulhatom meg az alját!) Micsoda illat! Ez nem valami snassz teakeverék!

Remek, pompás! Úgy tűnik etikettből nem kell kioktatni. Aki annyit tud, hogy nem kocogtatjuk a kanalat hangosan a csészéhez, az talán egyebekkel is tisztában van… És le sem nyalta! Kitűnő! – nyugtázta megkönnyebbülten a vendéglátó a hibátlan teafogyasztását.

- Az esküvő lebonyolítása teljes egészében a mi családunk feladata. Önnek egyetlen   dolga lesz: távol tartani a bulvársajtót. Tudjuk, hogy a hazai bulvár totálisan az Ön kezében van, ez ugyan családunkra nézve nem túl hízelgő, de a gyerek érdekében mindent!… Az eszközök természetesen nem érdekelnek, nekünk az a lényeges, hogy egyetlen fotós, a mi fotósunk készíthet csupán felvételt az esküvőről. -

Eddig kitűnően tartotta magát, de most elérzékenyült. Arra gondolt, hogy az esküvői torta milyen is legyen? S a marcipánfigura a tetején? Egy menyasszony és egy vőlegény, vagy…, ó, Istenem!… két vőlegény?!

- Tudja, nem is attól tartok, hogy a világ miképpen reagál erre az eseményre, ennél bonyolultabb dolgokat is megoldottunk már, hanem az keserít el, hogy – egyetlen gyermekem lévén – nem lesz unokám! Soha nem lesz unokám!!! Mi lesz a dinasztia jövőjével?! – szakadtak fel őszintén a fájdalom szavai.

- Nekem sem…, nekem sem lesz unokám… - olyan lehangolóan, szomorúan mondta, közben zavartan  pislogott a vendéglátójára, aki zokogásban tört ki.

- Ó, Uram, ó, Uram…! – Mi ez a gyengeség? Nem hagyhatom el magam! De a szeme önkéntelenül is végigsiklott a jóképű férfin. Nekem nem is mondták, hogy ez egy ilyen jó svádájú… fenébe is! kívánatos pasas.

A vendég figyelmét sem kerülte el a tapogatózó pillantás, s Ő is mustrálni kezdte leendő „nászasszonyát.” Nem is rossz! – derült fel a képe. - Eddig sosem tűnt fel, hogy nő, pedig az: látszik a magatartásán. Minden porcikájában nő! Kicsit előredőlt, s ő maga észre sem vette milyen sármos… nagyon halkan, félősen indítva a mondatot:

- Akkor talán csináljunk mi egyet! Egy gyereket! – Honnan ez a bátorság, hogy ezt kimondtam?!

- No de, Uram!!! –

- Maxim! –

- Ó Maxim, mondd, hogy Bella! –

Egyikük sem tudott megállj-t parancsolni a vágynak, minden óvatosság elszállt belőlük, s olyan agresszíven estek egymásnak, hogy egy testőr bizonyosan félreértette volna a helyzetet, és munkaköri kötelességéből adódóan szétszedte volna őket. De hál’ Istennek nem volt jelen senki sem. Övék lett a világ hosszú percekre…

 

Folyt.köv.

 

Lánykérés

 

- Felséges Anyám! Megnősülök. – ennél rövidebben és érthetőbben nem közölhette volna a fiú szándékát.

- Ah! Már régóta tudjuk szándékodat, és vártuk e bejelentést. Megfontoljuk, megfontoljuk, és közöljük döntésünket fiammal…– mosolygott kesernyésen az anya.

- No, de kivel kapcsolatban hozza meg döntését  anyám? –

- Arra a polgári származású, 36 éves, kétszer elvált, négygyerekes, alternatív szexuális beállítottságú „anyukára” természetesen, akihez fiamat oly’ gyengéd, s mégis erős szálak fűzik. – sorolta a hírszerzés által leadott jelentés tartalmát rövidítve.

- Nem anyám, nem..., akiről én beszélek, az huszonkét éves… És szűz. –

- Ahh! Nem jutunk szóhoz!… Mesélj fiam! –

- Haj, haj! Csodálatos! Lenyűgöző Róla még beszélnem is! Nemcsak hihetetlenül szép, de okos is: egyszerre két egyetemen folytat tanulmányokat.

- Megkérdezhetem, hogy mit tanul? –

- Jogot és geofizikát. –

- Ahh! –

- S származásától anyám el lesz bűvölve! Uralkodói családból származik. –

 

Erre már a gyönyörűség oly’ fokára hágott az uralkodónőben, hogy majd’ összepisilte magát, illetve nem  tudta eldönteni, hogy mi is ez a  csuda tudja milyen mélyről induló kellemes érzés, ami végigfut rajta. Ha nem a saját fiáról lenne szó, azt mondhatná, hogy gyönyör, de nem a szónak a szexuális értelmében.

 

- Isszuk a szavaidat fiam, mesélj még! –

-   A bőre, anyám, az a gyönyörű bőre teljesen elvarázsol! –

-   Ahh! Megkérdezhetem, hogy melyik uralkodócsalád tagja a szíved választottja? –

-   Egy kis országé anyám, egy kis… afrikai országé… -

-   Tessék?!… Talán… nem… fehér, hanem… színes bőrű…netán…néger???! –

-   Igen anyám, igen. Ébenfekete a bőre! – s a fiú továbbra sem tudta összecsukni mosolygós száját az állandósult öröm miatt.

-   Nem, az nem lehet, méghogy… az én unokáim… négerek legyenek! Nem, ez teljességgel lehetetlen!…Akkor inkább legyen az a polgári, 4 gyerekes, mittudomén anyuka! – vesztette el a fejét az anya.

-   De a feneke, a talpa, a tenyere, az fehér! – próbálkozott a fiú.

-   Persze, persze, a feneke!… De ezt honnan tudod, hiszen azt állítottad róla, hogy még szűz! – tért ki erre a részletre az anya.

Szegény anyám! Még nem is hallott a „petting-meeting”-ről, no meg anatómiából sem áll valami fényesen. – sóhajtotta magának a fiú, nem akarta anyját még jobban bőszíteni ezzel a potenciális szexuális módszerrel, ezért csak széttárta a karját.

-   De anyám! A leglényegesebbet még nem is mondtam: keresztény, és nem barbár. Bár igaz, a teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy a törzsi szokásokat részben tartja a család. Ez az alattvalók miatt szükséges. Annyit jelent egészen pontosan, hogy havonta egyszer ünnepelnek őseik szellemében… Igaz, akkor egy hétig tart a senáj-danáj. De ahogyan én Felséges Anyámat ismerem, s az Ő messze földön híres toleranciáját,  - udvarolt közelebb hajolva elbűvölően anyjának a fiú - beáll táncolni fűszoknyában is itt, palotánk kertjében kedves menyével valamint meglehetősen népes családjával…

-   Nem, azt már nem!!! – visított most már a (pár perccel korábban még öröm-) anya.

-   Pedig mindenben megfelelne… Származás, életkor, műveltség… Igen. És a gyermekeink sem lennének négerek… Dehogy: félvérek, mulattok. Gyönyörű csokoládébarna gyermekek! Ebben semmi kivetnivalót nem látok. – érvelt magától értetődően a fiú.

-   Nem, nem, nem és nem! Az én unokáim nem lesznek négerek! Akkor… jöjjön…szeretném, ha  a feleséged az a 36 éves…, igen, tudom, neve is van: Alina…lenne. És,… hozza a gyerekeit is… - szelídült le az anya. Beletörődés és lemondás keveredett a mondatokban  mély depresszióval dúsítva.

 

A házasodni készülő fiú erre megfordult, füttyentett egyet:

-   Srácok, nyomuljatok befelé! Mind a négyen! És anyátokat se hagyjátok odakint! –

Erre a három fiú és kishúguk valóban, egymást lökdösve nyomultak befelé. Mind a négyen odatelepedtek az uralkodónő ölébe illetve köré.

-   Nadmami, Nadmami! – pöszéskedte a legkisebb, a kislány, s közben még az uralkodónő arcát is simogatta.

-   Jaj, de édesek!, Jaj, de édesek! – mondta, de merev mosolyra álló szája és az intonáció elárulta, hogy teljesen szokatlan neki ez a szerep. Hogy örülni is tudjon az egésznek, ahhoz sok időnek kell eltelnie.

 

A közben odasomfordáló Alina a fiú mellé állt, aki átölelte és a fülébe súgta:

 

-   Ugye megmondtam drágám, hogy a végén még anyám fogja megkérni számomra a kezedet!

 

Mi van?
 
Mi van?
Semmi. Mi lenne?                                            
Semmi. Mi kéne?
Minden.                                                
De legalább a fele.
Ha… szeretnél meg … effélék.                                     
Akár olyan lehetnél, mint én!
De akkor meg miért?                                                 
Ismerem gyógyszereid mellékhatását.
Jegyzem,
vérképet mikor csináltattál.
Tudom
munkahelyed minden ártalmát.      
Fáj,
ha piszkál barát vagy család.
És így tovább.
Ágyig elér a sok fölös fájdalom,               
Már csak
az agyamat sikerül … izgatnod?
 
 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.