Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dezső Ferenc

2011.04.22

Dezső Ferenc: A költő hatalma

(A Költészet Napjára)

Szeretik-e az emberek az alkotókat? Vagy csak az alkotást? Örök dilemma. Minket olvasókat e jeles napon elgondolkodtat, hogy kell-e s kit ünnepelnünk: a verset vagy a költőt? Mindkettőt, hiszen az alkotó és az alkotás összetartozik. Az alkotó a létrehozó, nélküle nincs (zenemű, szobor, festmény stb.) vers.

Időnként pedig meg kell állni, ünneplőbe öltöztetni magunkat és a lelkünket, hogy méltó legyen az ünnep. Demokritosz görög filozófus szerint „Az élet ünnepnapok nélkül: hosszú út, vendégfogadók nélkül.” Most vendégfogadóhoz, ünnephez érkeztünk, a költészet ünnepéhez. Mit ad nekünk a költészet, a vers? Lelkesít, bátorít, gyönyörködtet, múltunkat és jelenünket fejezi ki, ugyanakkor a legkiválóbbak magukban hordozzák a jövőt is. (PL. Petőfi S.) A költő olyan ember, aki másképpen lát és gondolkodik. Neki más az ünnep is, mert ünnep minden egyes vers születése. Hisz alkotni csodálatos, betűkből, szavakból gondolatot megfogalmazni, művet létrehozni egy kis csoda. Ezt a csodát is csak tiszta forrás adhatja, hogy hiteles legyen, Az tán meg a hit, hinni az emberben, a tisztességben a szó hatalmában.”A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás…Hála a munkamegosztásnak, én, mai „varázsló” méltán elégedett lehetek, ha hatalmam van a szavakon, mondandómon.” Írja Nagy László. Kívánom, hogy a költészet ünnepén szárnyaljon a vers, loboghasson, legyen zászló, lobogó, legyen belőle kokárda, tűzzön mindenki a mellére egy verset vagy legalább egy- egy sort, hogy lássék ki belőlünk a kapcsolat az ÉN, a KÖLTŐ, és a VERS között. És vigye, kapja fel a szél, búsongjon a Vén cigány, szálljon a Szózat, buzdítson a Nemzeti dal, s terjedjen A magyar ugaron, legyen Haza a magasban. Nem baj, ha csak négy sor, írja azt Szoliva vagy Pilinszky, mert tudjuk Pék Páltól A szél ugat s akarjuk mi mind ne is legyen csend, verje föl a hazát. Legyen szószóló, mint valami föld alatti békés harc. Ne születhessen úgy vers, mint a Járkálj csak, halálraítélt! Legyen a vers az élet s leljük meg hazánkat. Tartsuk nyitva az ajtónk, hogy kopogtatás nélkül beköszönhessen. Legyen az ablak nyitva, hogy szálljon lakásba, házba, és minden költészet napja egy új állomás. S a vágynak és célnak fejkendőbe kötözött gondnak a megmondója és a nehézségben is a megoldója. Úgy leljen otthont, mint ahogy anyjához tér a gyermek. Kellene, hogy legyen-s lesz is-valamiféle nagy szomjúság, amit majd csak verssel lehet enyhíteni.

Mennyi minden vár bennünket, tesszük is dolgainkat, néha talán többet, mást is kellene, mint ahogy Pilinszky írja: „Megtesszük, amit nem teszünk meg, és nem tesszük meg, amit megteszünk. Valahol rettenetes csönd van.”

Tegyük meg most amit kell, leljük meg együtt az alkotót és a művet, s legyen minden nap egy-egy verssel gazdagabb

 

 

 

Dezső Ferenc:

Lemondás és remény között

 

 

I.

 

Micsoda fájdalom van
berekesztve a 4x3
méteres szobába.

Falak repednek.
Feszíték nyomán
felhámlik a múlt.

Katedrálisok omolnak.
S áldott lesz a katéteres pokol.

 

 

 

II.

 

Vízre rajzolom képmásom,
hadd vigye tova az áram.
Elmosódó emlékemet
keresve se találom.

Csak ki issza e sort, az értse,
s a magamba zárt emlékezet.

 

 

III.

 

Görcsös erőszak
térdre kényszerít.

Te emelj magadhoz
árva lélek.

Doboljon szívemen bánat.
Forduljon ki minden vétek.

 

 

 

IV.

 

Átsüt testemen a Nap,
átvilágítanak, belém hatolnak.
Üdvök, bűnök, babonák
üldöznek, mint rabló katonák.

Gyere, segíts, segíts az úton át.

Add nekem a bölcsőd,
ringass halálba.

 

 

 

 

V.

 

Számolok, mérek.
Adok és kapok.
S ha meghalok
csak bátran, bátran!
De tudom, akkor is
gyáva maradok.

Elestem.

Keresztülbuktam
saját testemen.

 

 

VI.

 

Helyet keresek
magamban a vágynak.
Kitárt karomba
özönlve fecskék szállnak.

 

Nincs már semmi hely,
hol megpihenhetek.
Gyújtok kis tüzet,
mindig csak neked.

 

Látom már hamvad,
s emlékem így múlik.
Hamu, hamu lesz,
s a semmibe hullik.

 

Csak ennyi volt a múlt,
percnyi akarás.
Idecsapódtam én:
fölrémlett rianás.

 

 

 

VII.

 

Olyan vagyok, mint kit
álom kerget.
Befele fordul a két világ.
Egyik a másikat kioltja,
mégis-mégis mindig más.

Míg múlnak hetek, hónapok,
magamról valót
alig hallhatok.

Csak néma zaj, mi felzavar,
s hajt a semmiség felé…

 

 

VIII.

 

Könnyűvé váltam.
Repít ma már
a szárnynélküli csoda.

Lobogtat a hit: az ember
milyen erős,
bár sorsa mostoha.
Magába zár a bizonytalan véglet,
míg időm elfolyik.

S valaki követel tőlem.
Valaki mindig tartozik.

 

 

 

IX.

 

Hideg közöny jár át,
mint huzat az üres termet.

Lehet e bennem még hit?

A felkorbácsolt indulat
viharként tép szét.
Növekszik a kétség,
és partra vet,
mint fuldokló halat.

 

 

 

X.

 

Csak fekszem magamban, némán.
Hamuszürke a közöny.
S mint önnön ellenségemmel,
folyton csak összeütközöm.

Magányomba visszabújva
tompa, néma hangra ébredek.
Följajdulnak a megbántásaim,
hogy ezt,

hogy ezt, hogy köszönjem meg

Neked?

 

 

 

XI.

 

A napok egyhangúságát
a fájdalom élénkíti meg.

Magasabb régiókba emel,
átélem a lét gyötrelmeit.

Kivirágzik a lázrózsa,
s együtt vele
a kizsigerelt magány.

Roncsolódó énem
poroszkál,
egy nem induló
vonat után.

S kinyílik a bezárt ablak,
de megjelenik egy fénysugár…

 

 

 

XII.

 

A fájdalom kínoz,
s bent valami megszakadt:
elvesztettem az igazamat.

Semmi sem magyaráz,
csak történik, aminek kell.

Mint láng, lobban a kín,
de testem kínlódni képtelen.

 

 

XIII.

 

Magamban hordom
a tegnapok bűnét,
s nem növekszik az alázat.
Sorsomban felzeng a múlt.
Előre úgysem látok,
mégis a jövőt kutatom,
s a katakombák mélységes titkát,
s a tegnapok elpazarolt bánatát.

 

 

 

XIV.

 

Falakon, falakon
árnyékomat otthagyom.
Emlék lesz a múlt,
s benne senki sem keres.

De most szenvedőként,
vállalt bűnünkért
ősünk nyilai szegeznek át.

Így maradok emlék
házunk kidőlt oldalán.

 

 

 

 

 

 

 

XV.

 

Nagyapám itt hagyta kalapját,
ma is a szegen lóg.

Apám csikke ott,
a hamutartóban.

Szívta addig,
míg belefulladt
az utolsó szóba.

 

 

XVI.

 

Bizony, talány,
úgy mondom ma már:
a hír igaz,
szállong, a levegőbe csap,
kőfalnak ütközik,
s visszatükröz mindent,
a voltat, a jelent,
csak a jövő bizonytalan,
mint kőbe zárt
drágakő vagyon,
s ajándék.

Ha megkaphatom…

 

 

 

XVII.

 

Halkuló ének vagyok,
bevehetetlen erőd,
de kaput nyitok
a szeretet előtt.

Árva karóként
tűzbe vetsz, égek,
s e szenvedély hevít:
legyek gyalogút
a talpad alatt.

 

 

XVIII.

 

Leskelődik a magány,
aztán rám tör,
magával ragad.

A sorban álló kényszer
belém harap.

Megdermedt ígéretek
sorjáznak egyre.

Felolvad bennük a jövő.

 

XIX.

 

A mozdulatlanságban
minden mozdulat
kitapintható.

Mint előreszaladt múlt,
a jövő az együttható.

Így forog bennem
a semmiség.
Elveszek emlékeimben.
S várom, hogy köszöntsön rám
a Vég.

 

 

 

XX.

 

Indulok az úton.

Megyek.

Az út jön utánam.
Ki ér előbb a végére?

Nem tudom.

 

 

 

XXI.

 

Kirobbanok magamból. -
Az ordas falnak
homlokára ütök.

Kivirágzik a sziksó,
mire majd megjövök.

Mire megöregszem,
szememben ott fészkel a múlt.
Kikönyököl az ablakból,
mi emlékké avult.

 

 

 

XXII.

 

Úgy szeretnék meghalni,
mint anyám,
egy utolsó levegővétellel
az ajakán.
És ott ült az egész
múltba zárt világ…

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.