Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erdős Attila

2011.04.22

 

Erdős Attila:

 

Nemzetek karácsonyfája (Augsburgi karácsonyom emlékére)

Újra itt van, elérkezett a karácsony: Jézus születésének szép, emléknapja! Mily csodálatos ez az ünnep, ha városoknak és falvaknak együtt zúg - ünneplő harangja! Szentkarácsony csillag-éjjelén béke-csend honol a tájakon, tél-zúzmara nehezül a pici ágakon.

Lenne végre e Föld minden országa

dicső nemzetének magasra növő,

tündöklő karácsonyfája!

És alatta temérdek ajándék,

az embermilliók - békés sokasága.

Felettük a karácsonyi csillag-égbolt

összes csillaga éke, dísze

áfáknak.

Az éj legfényesebb csillaga:

kereszténységük - örök fényű

gyémánt hitvilága.

Augsburg, 2008. december 25.


 

Erdős Attila:

Karácsony

Hó-paplan alatt elpihent a táj,

tél-varázstól nehezült - a fenyőfa ág.

December telében, szép karácsony ünnepén;

keresztényhit éli - a Megváltó születését.

Ünnepel a szív, ünnepel a lélek,

békesség angyalai - csillagai az éjnek.

Csendes az éj, aranyba, ezüstbe öltözött a város;

templomi harangok - hirdetik a karácsonyt.

Nincs szebb ünnepe a Földnek,

ha béke-angyalok - őrködnek fölötte!

Ajándék embernek, ajándék a világnak;

szív-énekét zengni, - hálamondó imával.

Áldott legyen minden karácsony! Emberi szívekben mi megfagyott, hinni kell - új csillagként ragyog! Égi fény sugározza a Kisded szeretetét, az igaz lelkek - örök békességét.

 

 

 

HAZÁMHOZ
(Palotai Sándor tanáromnak) - Gyömrőre -
Magyar hazám, nékem te vagy a Minden!
Kincseidtől edzett világodban élő hitem!
Éhe vagy e tájnak, szóknak, gondolatnak:
éltető vize, és lágy kenyere a magyarnak.
Századok viharában hőseink vérével elégszer vívtál háborút:
s mának hitetlen szaváért - ma téged vádol a múlt!
Már pénzben mérnek hitet, becsületet!
Mária Országában haldoklik nemzetem.
Szép magyar hazám, mit adhatnék néked?
Becsülettel őszült, tehetetlen öregségben.
Hogy ajkakon újra hitből fakadjon tisztán az igaz szó:
ősmagyar kereszténységünk vesztett reménysége.
Hol koldusok várnak halál csókjára,
haldoklók énekétől keserűi a bánat.
Már üres szavaimat fonom virágfüzérbe:
szép hazám szánalmas, bús dalát énekelem.
Sorsommal kelek, sorsommal hálok.
Hamis szózatoktól kísértet a szép álom.
 
LENNEK OLYAN MINT TE...
Születésemtől viselem lelki bilincsem:
bár lennék olyan, mint te - jó Anyám!
Ki keserű bánatból szíveket faragtál.
Kezemben játékként tollamat fogom:
s körülöttem játszanak gazdag királyt,
vérig alázott szolgát!
Vígsággal elüthetném az élet gondját.
Egy Hold és egy Nap ragyog az égen:
a fényes csillagok ezrei már -
szebb időkről regélnek!
Játszanék én is! Bár e fényeket
tollammal követni már nem bírom.
.. .És lennék olyan, mint Te
ki keserű bánatból szíveket faragtál.
Időm óráján összeroskadtak az évek.
Sorsommal ülök az élet fénylő, - forró aranyán...
 


 
Kazinczy Ferenc - magyar nyelvújítónk emlékére
Magyar költők sok ezernyi hangja...
Minden harang másképpen szól,
legyen az öreg vagy fiatal!
Ki régóta húzza, jól ismeri dallamát
és tudja miért, kiért ül érces hangja
e tájra: - közölni mit akar.
Hogy ünnepi, avagy bús e hang,
érző fülekig és hozzád elérjen:
- ne onts a régi harangokból
modern-újakat!
Magyar költők sok ezer hangja
csak kórusban zengheti csodálatos
anyanyelv-énekét!
Sose nézd azt, ki húzza!
Arinak örülj - valaki húzza még...
 


 
MAGYARKÉNT
Nem professzori szinten tanítottak nyelvemen: egyszerű emberként ő volt az Anya és a Magyar! Leikéből vetettem magot, vághattam rendet és láttam csodát! Szökkenő rigófuttyét a Föld minden táján - sokáig dalolják.
Már emlékek lelki köldökzsinórja köti össze a távolt: gyermekeimért magyarként szól minden imádságom. Körülöttem bölcsebb lett a nyugalom: - és Tőle tudom hogy az élet csak tűnő játék. .. .Anyának lenni nem emberi jog, - hanem ajándék.
 


 
A szép angyalom játéka
Álmaim odvas fájára olykor rátelepedik a képzelet.
Rég itt-hagyott kedvesemet álmaimban is - visszasírom.
Ott fenn, a felhők mögött az ég szivárvány-kapujánál
tündérek hárfáján lágy zene szól.
Ott vár reám szép kedvesem:
angyalként játszik valahol.
Ahol tér és idő többé nem számít,
és gyermekként születik a lélek.
Földi álmaink kristály-mezején:
párnán pihennek az emlékek.
.. .Szüntelen róla álmodom!
S életem szűkülő gyertyalángja mellett
araszolva élem a holnapot.
Zálogba tettem szerelmet, emléket.
Gyertyaviaszomból formálok neki játékot.
 


Néhány gondolat költészet napjára
Hálás vagyok, hogy nincs vagyonom s nincs adósságom! Amíg az életem tart, mégis úgy érzem - adós vagyok. Nem a rózsaszínűre festett világgal és nem is az örökké kárhoztatottal. Az úttal, ami születésemtől rám várt, amin vezettek, és aminek bemutatásával az unokáknak, nemze­dékeknek és másoknak - az embertársaimnak tartozom... A vers és az írás leírt képek, tovatűnő gondolatok. Én is, mint ember és alkotó megéheztem, elkeseredtem, sírtam, örültem és gondolkodtam: amit szeretettel megosztok az olvasókkal.
En is, mint a legtöbb ember hiszek Valakiben és valami­ben, aki a „két világ" keresztútján él a bioszféra kozmikus és törvényszerű működésében. Szemeimmel látom az eget, Holdat, Napot és a csillagokat, a hozzám közeli s távol ál­ló kezeknek alkotását. Füleimmel hallom a madarakat, a zenét, másoknak beszédét, és érzékelve kapcsolatba kerül­hetek a külvilággal.
...Mégis vallom; - hogy a mondanivaló nélküli képekés egyéb kézi alkotások, ami nem beszél, ami nem szívből ér­kezik, az nem mond semmit! Amit nem formai jegyek tesznek tartalmassá, - az nem anyaggal és gondolattal való közös harcban születik. Az nem szép, tartalmatlan - giccs. Nem alkotás, hanem csinálmány! Mert a szép, az mindig becsületbeli kérdés; - mindig igaz, jó és érthető.


Csak az ember képes arra, hogy álmodni tud, vagy az ember teremtette kényszerben - megölni az álmokat. Ha az alkotásban az éhség felébred, benne az ezerarcú való­ság szimfóniája válik csodálatos renddé; - és legyünk hálá­sak annak, aki érezni, látni, hallani és gondolkodni tanított minket - alkotókat.
...A só sem a sótartóért van, hanem az életért, - az emberért! Embereket szolgálja, mint az alkotásaink, hogy tartalmasab­bá váljanak a hétköznapok, - és a hétköznapok is szívbéli ün­neppé lehessenek.
 


Erdős Attila Ki vagyok én?...
Címemre levél érkezett s kezembe vettem. A név rendben, a postásnő nem tévedett! És a nevem alatt „köl-tő-ként" tisztelnek? Már csak ez kellett! Ez hiányzott, hogy lakókör­nyezetemben kinevessenek!
Gondolataimat, amivel a Jó Isten megáldott, rímekbe szed­ve papírra vetettem; - és ezt azért tettem, ha egyszer mégis megöregszem - amire van egy csöppnyi esélyem - legyen múltba tekintő emlékem. Kusza gondolataimat kötetekbe fuzettem, hogy együtt maradjanak és gyermekeim, unokáim is tudják: mily gondolatok erdejében élt az apám, az Erdős családi nevet viselt nagyapám.
.. .Költő vagyok? Még ilyent! Önmagamat költőnek sosem tekintettem!
... Való igaz és le sem tagadhatom, kamasz gyermekkorban kínzón gyötört e kérdés: - ki vagyok én? Mivel választ önmagámról önmagámnak adni nem tudtam, ezért az ajtót magamra zártam - és önkontrollt tartottam. Ki az, akit visz a két nyakig-láb, amik testemből lefelé nőt­tek és így földet érnek. Alattam vannak s ily-módon születé­semtől fogva saját tulajdonomnak is tekinthetek; - mert oda és arra megyek, amerre lábaim visznek! Kit etet a száj, ami eredeti funkciójától néha eltér, és a drága jó édesanyjának visszabeszél! Ami által természetesen táp­lálkozik testem;- hiszen gyomrom az óhaját sokszor korgásá-val jelezte.
Testemet én cipelem, amibe törékeny lelkemmel összezártak és cselekvőképes a gondolatom, ezért azt hiszem: - én ember vagyok!


Legalábbis úgy érzem, mert annak nem sűrűn, de már nevez­tek! Más földi élőlénytől - gondolok itt az állatokra - talán abban különbözöm, hogy tudatlanmód, ösztönösen nem cse­lekszem, céljaim vannak, gondolataimat magamban tartom, vagy kimondom. Emlékeim vannak, amiket elég gyakran le­írok; - mert bölcs és nagyra becsült tanáraim írni, olvasni és számolni tanítottak, s e régi szokáshoz - miattuk, emlékként még ragaszkodom.
Na jó, őszintén bevallom, ha már az ösztönös cselekedeteket tekintjük és lényemet az állatok nem átgondol tetteivel kény­telen voltam össze vetni. A Föld legszebb, legdrágább, gyen­géd teremtményeivel - sokszor kivételt tettem, mert a csábí­tásoknak nem tudtam ellenállni! Ösztöneimen azért nem akartam uralkodni, hogy Darwinnak, a nagy természettudós­nak valamiben mégis igaza legyen, az ember honnan szárma­zik, és ilyenkor kicsit állat lettem! Olyan nagy „disznó" féle!
Verseket, rímes prózákat (makámákat) ma is írok s „bezárva" magam vagyok! Gondolataim elvisznek a csodás végtelenbe és mindent bejárok, amit Isten megteremtve adott. Mert tulaj­donképpen Ő adott nekem mindent! Na, ha nem is mindent, mert számtalan esetben magam vásárolok tollat, amivel írok, papírt amire írhatok: és Múzsám így irányítja kusza gondola­tom.
De ki vagyok én? E Föld több milliárd embere közül egy lény, egy teremtmény!... Ha feltámadna, mit szólna: Petőfi, József Attila, Arany - Babits vagy Ady? Az élő „legendákról" nem is szóltam: Ritetz Zolta és Varga Jóska! (?) Levelem érkezik? Minden titulus nélkül...egy NÉV vagyok!


Találkoztam Petőfivel!
Vendégségbe hívott jó Sándorunk, és Bugac felé tartva éppen arra jártam! Gondoltam, pihenésként letérek fárasztó utamról, és útba ejtem - nagy magyar költőnk - Petőfi Sándor kiskőrösi szülőházát.
Költői nagysága megérdemli, hogy házában szerény tisztelete­met tegyem, hiszen annyi szép versét olvastam, tanultam, így a látogatásának ez egyszer - szerét kellett, hogy ejtsem.
Ház előtt álló, jókora akácfához megkötöttem lovamat, és kö­pönyegemről leráztam a magyar Alföld Kunságának minden kalmár porát.
Mielőtt a házába betértem volna, a posztóból készített tarisz­nyámból elővettem hosszú utam féltett ajándékát, amit bizony Sándornak vittem Pannonföldről barátságunkat megpecsételni: a meggyfából faragott, kézmíves pipát. Nem tagadhatom, első verses kötetemből eladtam vagy öt tu­catot, és annak szerény árából vettem ajándékomat még Pápán.
Szülőháza udvarán levettem kalapomat, és azt kezemben fog­tam, hogy költői nagyságának ily módon is kifejezzem - leg­mélyebb hódolatomat.
De udvarukban megdöbbenten álltam, mert Sándorék házának bejárati ajtója - sarkig kitárva volt! Engem, a Zalából érkező atyafit, az egyszerű tollforgatót és levelező hű barátot - kitárt ajtóval fogadott!
Gondoltam, azért bekopogok. - De illedelmes érkezésnek, ami jelezhette volna létemet, hogy eljöttem és itt állok, itt vagyok; -annak értelme és cseppnyi esélye sem volt.


Ajtó küszöbén tanakodva álltam, és egy pillanatra átvillant az agyamon. Talán azon okból tárhatták ki ajtójukat, hogy a pipa­dohány kellemetlen, büdös füstje, ami bizony Petrovicséknál nem ritkán, sűrű ködként a lakásban terjeszkedik, az érkező látogatók érzékeny orrát vétlen ne facsarja - ne érezzék a tö­mény füstszagot. Hiszen Sándor, és a jó öreg Petrovics ezen károsnak mondható szenvedélyének - bőségében rég hódol! A ház küszöbét udvariatlanul nem léptem át, ezért mégis úgy döntöttem, bekiáltok, és szavaimmal adom tudtára a kedves családnak, hogy itt vagyok. Megérkeztem Sándor!
Izgalomtól dermedten, és tehetetlenül álltam a bejárati ajtó előtt, amikor végre rádöbbentem arra: Petőfi Sándor költőnk szülőházához, nem vendégségbe érkeztem! E nemes szándé­kommal - majd százhatvan évet késtem! Ezért ásított rám vendégre, a múzeumi látogatóra a bejárati fa­ajtó!
Látogatóként megváltottam belépőjegyemet, és elmerülten szemléltem az egykori Petrovics szülők és Sándor tulajdonát képezte ereklyéket. Az elmúlt idők melegségét most is bőven árasztó; - nagy gondosság szeretetével ápolt „tanyát". Petőfi Sándor magyar kötőnk - kiskőrösi szülőházát. Az ódon falakon lógó családi képek, és személyes tárgyaik rég­múltat megidőző, egyszerű életükről, szerény életvitelükről némán árulkodnak. Konyhában az öreg, szú látogatta asztalon a kiszáradt boroskancsó már régen őrségben áll, melynek egy­kori „tüzes borát", ízét, zamatát sokszor ízlelgette Sándor és a család...
A látogatókra vonatkozó írott és íratlan szabályokról egyetlen pillanatra megfeledkeztem, és az asztal mellé elhelyezett öreg székek egyikére - fáradtságot színlelve leültem.


Mint alföldi gyermek fíizfa sípot fújtam, és verseket írtam: „Székelyekhez, a Szerelemhez, Tavaszhoz, a Sorshoz, Hazához" - és lassan eldöcögtem a négy ökrös szekéren Erzsikével. Verseket írok mindenkihez, mindenről, amit látok és körülvesz! Mindenkinek szívből, - úgy Petőfisen.
Nosztalgiázó elmém lassan kinyitotta szemeimet, és eredetben láthattam:„Alacsony kis ház" az én lakásom, s tiéd magas, nagy palota...
„Szobámban" pipára gyújtok, és az esőnek halk suttogását hall­gatom. És végigszállok gondolatban a messze fekvő múltakon."
Régen várt „találkozásnak" szívből örültem, mert én is ezt tehet­tem! Kiskőrösön, a szép alföldi városkában végigszálltam gondo­latban - a messze fekvő múltakon.
Bátran, és büszkén állíthatom, a „találkozás" kellemes időutazás volt: - annak ellenére, hogy a költő nagyon, nagyon régen nem járt otthon!.
A vendégkönyvbe „pennával" bevéstem nevemet, hogy bizonyí­tékul szolgálva megörökítsem gyermekeimnek, unokáimnak és az utókornak: Petőfi Sándor költő kiskőrösi szülőházában ott jár­tam! „Gondolatban" találkoztam Petőfivel!
Kiskőrös, 2005. augusztus 12.


 
A vén vadeperfa
Szülői házunknál a gyümölcsfáink közül csak egyetlen van életben, amit a régi háztulajdonos ültethetett, vagy talán mag­ról kikelve a természetre bízta magát, hogy nekünk — a gyer­mekeknek örömöt szerezzen.
A fát, mi gyermekek csak vadeperfának neveztünk, mert gyü­mölcsöt egyetlen ága hozott, - talán unalmában, úgy véletlen, mert a nemesítése az bizony elmaradt. Termő ága jelentéktelen, apró, fekete epreket termett, amikor a bodzafa virágzott; - de mi annak is örültünk. Eltelt hatvan év, és a törzsét nem tudnám úgy átérve átölelni, mint akkor - gyermeki játszadozások alkalmával. A dicső természet talán azért hagyta még életben, hogy egyet­len tanúja legyen az ötvenes évek embert formáló, keserves időszakának.
A vén eperfa még őrzi édesanyánk keservét, amikor a négy apró gyermek felnevelésekor a sors úgy határozott, jobban megkeseríti népes családunk - amúgy is nehéz, kilátástalan é-letét. A mázsásra nevelt fekete disznónkat közel a tövéhez ás­ták, ami orbáncban elpusztult.
Akkor, talán ötödik éves lehettem, és nem engedtek a nagy gödör közelébe, aminek kiásásában már a nálam négy évvel idősebb bátyám segített.
Édesanyám szájából akkor hallottam először azokat a szava­kat, amiket később - elkeseredésében gyakrabban mondoga­tott: „Nem baj, majdcsak a jó Isten megsegít bennünket! Va­lahogyan majdcsak megleszünk!"
Idősebb gyermekként tudtam megérteni szavait. A szűkös és nyomorúságra szabott napi megélhetésért, a kilátástalan jövő-


nek szóltak - erős hitéből olykor fel-feltörő, önmagát nyugta­tó szavai...
1957. március végén, a forradalom utáni első tavaszon - bá­tyámmal levágtuk a vadeperfa vastag ágait, mert elég tere­bélyesre sikeredett.
Ebédhez készülődtünk, amikor házunk előtt fekete személy­gépkocsi megállt, és abból négy, jól öltözött, fekete bőrkabá­tos férfi szállt ki.
Budapestről kiérkező nyomozók voltak, akik mindent felfor­gatva, minden tárgyra kiterjedő, alapos házkutatást végeztek. (Könyveket is átlapozták, rázogatták bizonyítékokat keresve édesapánk „ellenforradalmi tevékenységére".) Estébe nyúló házkutatás után - köszönés helyett L. százados gúnyosan közölte: „Asszonyom! A férjét ne várja haza, mert vendégszeretetünket fogja élvezni - nagyon sokáig!"
Még két, vagy három esetben tartottak házkutatást, amikor csatatérré változtatták - a szegényesen-szerény otthonunkat. Sosem közölték, hogy mit keresnek!
Gyermekkorunk felejthetetlen színjátéka néhány száz négy­zetméternyi területen zajlik, melyhez jó és rossz emlékeink ellenére — mégis halálunkig ragaszkodunk. A ház, az udvar és a kerti fák meghatározzák s bearanyozzák gyermekeink mozgásterét, - és kedves emlékeinkben megmaradnak. Ha időközben valamelyik öreg fa elpusztul; - a gyermek úgy érzi, hogy szegényebb lett. Hiszen mindegyiket ismerte, gyü­mölcseit fogyasztotta és önfeledten játszadozott alatta. Emlé­keinek meghatározó része lett...

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.