Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M.Kovács Ildikó

2011.04.22

M. Kovács Ildikó:Akkor és most

 

Akkor

Fáradt volt és gyenge.

A vállába fúródott nyílvessző elzsibbasztotta bal oldalát. A – valaha fehér – tunika mocskos volt, és a szíve fölötti vörös, nyolcágú keresztet a vér is átáztatta. Óvatosan, hogy ne okozzon magának újabb fájdalmat, levette magáról a skapulárét, és kibújt a láncingből.

A kimerültségtől zihálva húzódott a várfal hűvösébe.

Csend vette körül, a csata zaját itt nem lehetett hallani. A csatáét, mely vége felé járt és vereséget hozott a lovagoknak, győzelmet a muzulmánoknak.

Lüktetett, sajgott a seb a vállán.

De jobban fájt a látomás, mely lelkét gyötörte: Müezzin hívta Allah dicsőítésére az igazhitűeket ott, ahol korábban lovagok emelték égre a tekintetüket, és őszinte megrendüléssel verték láncinges mellüket: mea culpa, mea maxima culpa.

A haldokló a nap lebukó tányérját nézte, még látta, hogyan kúszik fel a sötét égboltra a hold. „A Te katonád voltam Uram” – suttogta, és lehunyta a szemét.

 

Most.

A lelkesen ásó fiatalok vidám beszélgetése hirtelen elcsendesedett.

A régészecset egy koponyát tisztogatott.

A szakállas fiatalember megrendült tisztelettel dolgozott. Óvatosan söpörte le a csontokról a közel hétszáz éves földtakarót. Hamarosan láthatóvá vált a törött kulcscsontba ékelődött nyílhegy.

A régész felállt, levetette átizzadt, földmocskos ingét, és letörölte magáról a verejtéket.

Bal vállán vöröslött a tetoválás: nyolcágú kereszt körül latin felirat: Miles Christi.

 

 

Adventi koszorú

 

Mindketten fáradtak voltak. A kicsi lányt nyűgössé tette a kinti pocsékságos idő, a bezártság, az anya hiánya, őt pedig az újsütetű nagyanyóság. A hirtelen jött ötlet - adventi koszorú készítése, - jónak ígérkezett. A cseppnyi lány útmutatása alapján lecsupaszították a kert egyik díszét, egy selyemtapintású, tavaszi-zöld tuját, aztán a lomtárat dúlták fel gyöngyök, szalagok, gyertyák után. Az alap gyorsan elkészült. Igaz, inkább tojásdad volt, mint kerek, de nevetve legyintettek rá: így érdekesebb. A díszek felrakásában már nem volt egyetértés. A növendék nő még azon a ponton tartotta ízlésvilágát, hogy a sok a szép, a csiszoltabb neveltetésű nagyanyó ezt vitatta ugyan, de engedett. Így aztán a koszorú a sok szalagtól, színes bogyótól vásári jelleget öltött. Művükben gyönyörködve, összeölelkezve ültek a kanapén, aztán a kislány szemhéja elnehezült, és szuszogva eldőlt. Nagyanyó könnyeivel küszködve úgy döntött, élete legszebb koszorúját látja. Igaz, hogy a hagyománytól eltérően öt különböző gyertya díszlett a tarkára cifrult tuja ágakon, de a citromsárga gyertyán ott virított a legfőbb dísz: egy apró kis kéz maszatos lenyomata.

 

 

Karácsonyi ajándék

 

 

 

Sokáig tartott, míg feldíszítette a karácsonyfát. Még szerencse, hogy férje bevitte a szobába, és beleállította a tartóba, mert nem bírt volna vele. Késő délután lett, mire az utolsó dísznek is helyet talált. No, nem egészen az utolsónak, mert a csúcsra való csillag a dobozban maradt. Annak a felhelyezéséhez nyújtózkodnia kellett volna, de azt már nem merte. Nagy pocakjával így is artistamutatványnak illett be minden mozdulat.

 

Derekát megtámasztva, nehézkesen ült le. Megsimogatta a hasát.

- Befejeztem az előkészületeket. Már csak te hiányzol. Jó lenne neked is készülődni, ha karácsonyra még ide akarsz érni. - mondta a magzatnak, aki mindent értőn nyújtózkodott egyet.

- Ez goromba volt, picim. - szisszent fel. - Ha csak picit biccentesz, azt is megértem. - mondta az emberpalántának, és pocakját simogatva felállt. Kinézett az ablakon. Nem, és nem akart esni a hó. "Csúf, fekete szenteste lesz megint." - gondolta, és tudta, hogy ez is az ő érdekében lesz így. Száraz úton biztonságosan tud majd vezetni a kórházba. Mert hamarosan mennie kell, azt érezte. A furcsa, feszítő, derekát hasogató érzés egyre gyakrabban jelentkezett. Nem félt. Csak azért aggódott, mi lesz, ha hazaérve, a férje nem találja otthon. Nem akart most ezzel foglalkozni, mert a kicsi emberke, az ő karácsonyi ajándéka, már nagyon meg akart érkezni. Figyelte az óráját, és gyermeke jelzéseit.

- Indulni kell! - adta ki magának az utasítást. Visszanézett a karácsonyfára. Mielőtt a görcs összerántotta volna, úgy látta, mintha a gyöngyből készült angyal, bátorítóan mosolyogna. Az úton végig higgadtan vezetett. A baba, mintha az ő karácsony-váró énekét hallgatta volna, nem moccant. A szülészeten csend volt. Az orvos halkan adta ki utasításait, a nővér hang nélkül engedelmeskedett. Bántó volt ez a némaság. Kérte az orvost, hadd hallgasson zenét. A rádióban férfiak énekeltek gregorián dalokat. Ez megnyugtató volt, elterelte figyelmét az egyre gyötrőbb görcsökről. Még nem fordult tizenkettőre az óra mutatója, mikor felsírt a fia.

 

Nem kellett, hogy elmondja az orvos a szabvány-szöveget, miszerint gyönyörű, és egészséges a fia. Ő ezt messziről is látta.

 

Amikor először adták kezébe a bömbölő csomagot, úgy szimatolta végig, mint az anyaállat a kölykét. Beszívta érdes, még idegen illatát. Végigsimította a pelyhes tarkót, megbámulta a gyufaszálnyi ujjakat. Minden érzékszervével magába szívta azt a csodát, akinek a nevét most keresgélte magában. Amikor megszólította, a szilva alakú és színű szemek ránéztek. A csöppnyi száj fintorba torzult.

- Karácsony szent estéjén érkeztél. Úgy, ahogy megbeszéltük. Eddigi, közös utunk szerencsés volt. Velünk volt az Isten. Ez lesz a neved is. Emánuel. - köszöntötte az apró emberkét.

 

Mire az éjféli misére harangoztak eleredt a hó. A hatalmas, tenyérnyi pelyhek előbb lucskossá tették az utcát, majd fehérré varázsolták a várost. Misére menők siettek a templom felé.

 

A meleg takaróba burkolva, halkan szuszogott egy csöppnyi emberpalánta.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.