Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Németh Judit

2011.05.30

 

 
HERVADÁS
 
 
Óriásméretű, ólomlábú percek menetelnek
elkínzott szemeim előtt a végtelenségbe
testemen átgázolva, kegyetlen lassúsággal.
 
A magány, szívemben a reményt
épp hogy ki nem oltja végképp.
Igazi fellángolás segítene még,
de ki a lángot elhozhatná,
messze jár rég, csak emléke él.
 
Feneketlen mélység áll előttem,
de még átjárja szívemet a melegség,
ha gondolatban a régi tűz átölel.
 
A csókjaid oly lágyak voltak
ajkamat bársonyként bevonva
őrzöm még most is ízét.
 
Ha együtt jártuk a mezőket
miénk volt minden nyíló virág,
szívünk együtt kacagott,
szárnyalt a magasba.
 
A Nap ránk ragyogott, s mi egymásnak virultunk...
De most hervadozom, szívemben minden megfagy.
- Megöl a végtelen idő, mit nélküled töltök...
 
 
 
 
 ÁLOMBA MENEKÜLVE
 
 
Álomba menekülök, hol angyalok szárnyán repülhetek,
és a képzelet hídjára lépve szivárványfénynél újra
átmelegszik jéggé dermedt testem,
s mint a képzeletbeli mesehösők,
hitemmel lelked óriássá nő,
mint a jéghegy csúcsa.
A narancsvörösen izzó nap tüzénél
lassanként felengedek, és felébredve
 nem vágyom másra,
mint hogy megérinthesselek…
 
 
 
 SZÍVEM RITMUSÁN
 
 
Eljött a rég várt tavasz, és dörömböl a szívem,
új érzelmekkel, mert a régi már lekopott rólam,
mint kamaszról a kinőtt cipő, úgy szorított,
úgy zárt be szűk börtönébe, hogy fuldoklott már
a lelkem a hamis ígéretektől...
Semmiért nem - csak egészen kellesz!
Elküldtelek, soha többé nem alkuszom meg,
már nem foghatod a kezem, mert elmentem, és
egyedül,magammal telve jóllakottan ülök a
karosszékemben, s nem várom már az égi mannát.
- Hisz olyan az egész világ, mint egy nagy játékbarlang:
benne a medve táncot jár,
orrában vaskarikám,
 - s én dobolom, szívem ritmusát!!
 
 
 
KIÁLTOK
 
 
Érzem, valamely hatalmas, végzetes erő játékszere lettem.
Bármihez nyúlok, köddé válik, s eltűnik a légben...
Érzem, rám nehezedik a súly, s a tárgyak, a gondolatok
testembe fészkelnek, megtámadják, roncsolják,
felemésztik sejtjeimet - rám nehezedik az emberiség
évmilliós, gyötrelmes átka, s rémülten kiáltok!
A puszta űr visszhangzik csak szavamra,
a közöny fertőjébe merült az emberiség.
Segítség! - karomat ég felé tárom, s a kozmosz
csillagmiliárdja utat tör felém, s reménysugár
nyílik szívemben.
Kell, hogy legyen egy pont a Földgolyón,
hol még romlatlan, érző szívek dobognak,
s nem süket automaták uralkodnak,
testükben nem drótszálak, erek futnak...
Nem elektronok keringenek, hanem izzó,
vörös lávatömeg, vérsejtek: magukba zárva az
ősnemzetség öröklött bálványait, az ősi harcok éltető ízét,
a felfedezések mámorító örömét,a kudarcok tettre serkentését!
Mert Én érzem, s vérembe zárva - tudatosan egyesülők őseimmel.
Az egész EMBERISÉGÉRT kiáltok!
 
Hiszem, hogy minden rossz csak álom,
s hamisítatlan szépet -nem csak álmomban látok!
 
 
 
 FÁJÓ PERCEK
 
Ha fáj minden perc mit nélküle töltesz,
ha nem bírod elviselni,hogy más is átölelheti
ha minden szó hiábavaló,mit nem tőle hallasz.
S ha imára kulcsolt kézzel, minden éjjel
azt kéred Istentől, adja őt neked mindörökre!
Akkor ez nem lehet más, csak egy el nem múló
Nagy Szerelem!
 
 
ÚJRA VÁRLAK
 
Mondd, gondolsz e rám
mikor sötét, hideg éjszakán
magányos szíved vadul zihál,
és vackodban remeg a kín,
s úgy szorítanál, keresel
minden rezdüléseddel,
mondd, gondolsz e rám...
 
Mondd, mi fáj jobban,
elhagyott szíved magánya,
vagy forró ölelésem hiánya
-Mondd, gondoljak rád?
 
Mondd,hívnál e újra vágyakozva,
a nap fényét kívánod e még nélkülem,
bírsz e még remélni, szerelmünk éltetni,
öntözve megbánó könnyeiddel.
 
Hiszem, hogy csillagok egén
még nekünk is világít a remény...
Siess, várlak, hisz érzed,
szerelmem még a tiéd,
csak tűzzel égő kék szemed
örökké engem keressen, őrizzen!
 
 
 ADJ MÉG IDŐT
 
Egyre csak múlnak az évek...
oly gyorsan peregnek le, mint
a homokszemek.
 
Egyre csak forog a kerék
és benne, mint egy bűvös MANTRA,
úgy forog a világegyetemmel a lelkem
 
Hogy állíthatnám meg, ó Időisten!?
Kérlek segíts, mutasd meg hatalmad!
Hagyj még időt és reményt...
 
Hogy újra szabad legyek
Hogy ismét szárnyalhassak
fel a kéklő fellegekig,
egy másik dimenzióig!
 
 
 
 
           VÉGIG MEGYEK AZ UTAMON
 
Most én hallgatok, Ti meséltek nekem
erről, arról, milyen is az élet, milyen is lenne velem.
 Most Én hallgatom Isten szavait, és megfogadom,
hogy jó leszek, és bátran végig megyek az utamon!
Legyen is bármilyen rögös és nehéz.
Ha kell hegyeket is elmozdítok!
A remény így éltet engem, de ti, már nem lesztek velem...
 Mert tőled, az aranykalitkából oly messzire mentem:
 Elvágyódtam, Te már nem elégíted ki felszabadult szívemet,
nem kérem a szívedet tőled!
 
 
 
SZERETNÉM
 
Szeretném ha szeretnének,
szeretném ha a kezemet fognák.
Jó lenne valakit szeretni
valakiben tovább élni…
 
Valakihez árnyékként szegődni
akivel utaznék a világban,
a gyönyör végtelenjében,
a szerelem tengerében.
 
Jó lenne valakinek hiányozni,
valakinek a lépteit várni.
Hozzád örökké hű lennék,
szeretném, ha te szeretnél.
 
 
 
 
 
 ŐSEIM SZELLEME HÍV
 
Susognak az őszi szélben a megsárgult lombok,
őseim szellemének suttogását, sóhajait hallom:
Beleborzong a lelkem!
Félek, vagy a várakozás köntösében feszengek?
Nem tudom!
Csak érzem, ők hívnak, őket faggatom, kérdezem:
Ki voltam előző életemben, mit tettem és ki ellen?
Egyet tudok: a rosszul kódolt rágalmak leperegnek
rólam, mint fákról a harmat...
Mit kell még felkutatnom, legtitkosabb bensőmben?
Hisz az vagyok, akinek most látsz!
Vadászösztönöm újra kínzóan feléled!
Hová, merre kell indulnom, hogy Téged is elérjelek...
Ott legyél velem akkor, amikor odaérek,
akkor hívjál, amikor éppen megérkezem,
akkor és ott várjál, amikor kereslek,
ott kutassál, ahol éppen elrejtőztem!
S akkor suttogjad szerelmes szavakkal,
az őszi szélbe nevemet: mikor éppen felébredek...
 
 
A HÉJÁKNAK KIVETETTEN
 
 
Teremtő Istenek, kegyelmezzetek!
Miért löktetek vissza a sárba, miért ez a súlyos ítélet?
Merre van a szabadulás innen, miért kellett
többször visszatérnem!...
Miért nincs kegyelem, kié az a nagy bűn,
amiért szüntelen vezekelek....
Nem vágyom másra, a szeretet, a béke birodalmába.
S kitéptem szétmarcangolt szívem, tálcára téve:
-A héjáknak kivetettem -- de jaj, nincs menekvés,
más lehetőség, ott is, és akkor is megdobbant a szívem,
a sérült, elmart héják felé kinyújtottam segítő két kezem,
- és visszagyűrtem széttépett szívem...
 
 
 
KÉRDEZEM A CSILLAGOKAT
 
Már oly sokszor hagytuk el egymást
S annyiszor rohantunk egymás karjaiba,
mint két fuldokló – úgy fáj a hiányod.
Hiába is tagadom, titkolom, magamat is
becsapom: s csak rohannék,
Hozzád!
Kereslek, kutatlak a tejutakon,a csillagokban.
Lassan múlnak a napok, ha te nem vársz reám...
Nincs értelme a vágynak, ha nem a te két karod
ölel át, csak kérdezem a csillagokat,a Napot,                                                                                                                                                                                                                                                                                      a Holdat :milyen is lehet az életed nélkülem?
 
 
 HOGY ÚJRA SZERETHESS
 
Mikor szétmarcangolt szíved,
markodban szorongatod, mert
elvették tőled a reményt, s pont
azok cseppentik az utolsót a
méreg poharába, kiket legjobban
szerettél…
 
Hiú reményeid köddé foszlatják
a kegyetlen tél fagyos szelei, s
könnyeiden át a sűrű ködben, mint
vak világtalan keresed a kiutat, és
nem nyújtja senki feléd, segítő kezét.
 
 Mint az őskorban élő vademberek,
minden csontodat apróra törik szét,
s vakmerően SÁMÁNNÁ változol,
hogy bűvös erőkkel megmérettetve
újra felépíthesd elveszett ÖNMAGAD
s nem nézhetsz hátra, csak előre!
 
Elhagytak, megaláztak, de meg kell
bocsátanod, hogy újra higgy,
remélj, hogy újra SZERETHESS...
 
 
 
 
 
HITTEL
 
A fákon az ősz harmatcseppjét
csillogva rezzenti meg a fuvallat.
Úgy várlak! -Hiányzol!
Elmesélném neked, miről ábrándozom,
s miről mesélnek a lombsusogások.
Szeretnék veled kószálni az avarban
kezedet fogva ábrándozni arról, milyen
őrjítően szép is lenne, ébredni melletted,
eléd raknám a világ, számomra legszebb kincseit,
ágyamban betakarnálak, szívedet kitárnám!
Átkarolnál, és el nem múló hiánnyal ölelnélek,
s hallgatnálak mérhetetlen reménnyel,
csillagfényű kristályhittel....
 
 
 
ÜSTÖKÖS
 
Nagyon régen, talán egy mesében
Röpke kis kaland, múló vágy
vagy mégis talán az életed?
Mi voltam Én neked!
Kínoz a vágy úgy, mint régen?
Álmodol velem nappal vagy éjjel?
Nem érzed, hogy hiába vagy jéghideg
Távolodsz tőlem, s én utánad bolyongok
egy másik égitesten, s üstökösként
rohanok feléd.
 
 
 
 ÖRÖK KÖRFORGÁSBAN
 
 
A valóság és az igazság felismerését
sok megélt keserűség és kín árán érthetjük meg,
ott, a megfeszített KRISZTUSI KERESZT előtt állva.
 
Mert aki nem szállt még le a sötétség legmélyebb bugyraiba,
aki még nem ismerte fel a lényeget, aki még remél és csak
várakozik tétlenül, az még nem értheti meg az ÉLET örömeit!
Mert az igazság ott lapul lenn, a poklok tüzében,
Mert ha még nem voltál elég reményvesztett,
nem ismered fel, mikor lettél eléggé boldog: az ÉLETHEZ...
 
Azok az ősi indiai mesék-álmok és valóságon át, ott a halotti tüzek
égő, csípő füstjénél, a lángok maró,lelket széttépő tüzénél élheted át
az ÉLET értelmét, az újjászületésed lehetőségét, és felismered,
hogy az örök körforgásban, a MANDALA kerék közepében állsz!
Ott érezheted át, hogy LÉNYED örökké él!
Amíg lelked örökké remél, s küzdesz kínlódva, s úgy érzed, még
mindig csak vágyod a feltörő boldogságot, s kínok árán is
át és átlépnéd újra az élet kapuját, hogy küzdhess magadért,
az igaz boldogságért, és Isten szavát meghallva-rátalálsz majd
Magadra, és a Te párodra, ki Neked hívja- Életre-halott lelkét....
 
 
 
 
 
 ARANYSZARVASBAN ÜLVE
 
Itt vagyok most végre egymagam
egy új élet küszöbét átlépve.
Végre nem érzem hiányát senkinek!
Szabadon, bilincsek nélkül szárnyal a szívem
Isten felé, rózsaszín galamb képében.
A lelkem megvilágosult: vakká nyomorított
szemmel, lent botorkáltam a sárban,
s akik odalöktek, most hozzám könyörögnek,
tőlem várják a megbocsátó, simogató szavakat.
De jaj, Istenem, már messzire jutottam,
fel a fellegekbe-ott élek boldogan,
a bánat, a magány megszűnik,
s nincs más, csak a mérhetetlen nagy fény.....
 
 A VÁGY SZÍRMAI
1.LEBEGEK
Szerelmed úgy melegít
mint egy kandalló, perzsel,
lobog, lánggal éget.
S mikor már csendesen kialszik
a fény, a lenyugvó nap parazsaként
még akkor is melenget...
csak érted dobban a szívem
a vágyad úgy égeti a testem
hogy közben a föld felett lebegek...
 
 
2.BŰVŐS ERŐVEL
 
Szemeid vágyról mesélnek,
s a szavakat gyöngyökké formálod,
s így gurgatod végig lelkemen
bűvös erővel...
Siess hozzám, mert hiányod már úgy fáj,
hogy elviselni olyan kéjes, mint
magát a gyönyört!...
 
 
3.NÉLKÜLED
 
Nélküled nincsen ma, és nincsenek holnapok
és a tegnapok oly nyomtalanul tűnnek el,
mint a szárnyát vesztett madarak a semmibe.
Úgy hiányzol, hogy az életem csak kietlen sötétség
ha kezed bársonyos melegével nem olvasztod fel
szívem jégudvarát-könnyeim rám fagynak,
s mint ház falát a folyondár-úgy szorít
a magány gyötrelme, hogy szinte már átmegyek
a halál kapuján is...
 
 
     MÁR NEM ELÉG
 
Minden átváltozott bennem és benned
Már nem elég hogy forrón átölelsz;
Már nem elégít ki hogy minden éjen át
a gyönyör végtelenjében ringatsz el.
Már nem elég! Több kell.
Ha nem leszel enyém egészen,
ha nem értem miért és még meddig ölelsz,
akkor inkább átsírom az életem nélküled de, nem
őrlöm magam érted! Nekem már több kell;
Egész és örökké! Vagy többé ne nézz így rám.
Felejts el, ha képes vagy rá, ha tudsz élni nélkülem!
Inkább őrlődöm egyedül, mint melletted
 
 
 
 
 KRÉTARUHÁS TŰNDÉRÁLMOK
 
 
A festő ránézett művére, és meglátta benne
lelkét kifeszítve, ahogy örvénylett, kavargott,
küszködött a fény és a sötétség démonai közt.
 
Végső menedékül, töprengve beszállt, a képen
csak általa látható, bibliai bárkába:
hátrahagyva hosszú életének terhét.
Mert vállain hordozott láthatatlanul, egy egész évszázadot.
 
Érezte az égett hús szagát, a felkelések megtorlását,
mert akkor Ő is ott volt az áldozatok közt,
és minden sejtjével küzdött a sátáni erőkkel,
a vérszívó világháborúkkal, az ördögi atombombákkal,
a pusztító, örökké éhes emberhiénákkal.
 
S érezte, az emberek szívéből kimarták a szeretetet,
és a jövőbe vetett hitet és reményt.
 
Félénken visszanézett a világ óceánján ringó bárkájából
s megragadta az evezőket tíz, erős gyökérből eresztett
ujjaival, melyek a vásznon, vakon is megfestették,
a szivárvány színeivel legtitkosabb, legrejtettebb lázálmait.
 
S most bátran nekivágott lelke tengerében evezve,
hogy felkutassa a még meg nem talált csodát.
 
S már látta a célt, hol krétaruhás, színpompás
tündérek lejtették az égbolt csillagaival táncukat
a végtelen szeretet dallamára.
 
 
MIÉRT TAGADOD SZÍVEDNEK ÁRADÁSÁT!
 
Foggal és körömmel szorítod
mint éhes kutya a csontot,
úgy tartogatod szádban
azt a sok elsuttogható boldogító szót..
Miért nem engeded szabad folyását a szeretetnek,
szívednek áradását, mint a mélységbe sodró zuhatagot.
Kié lesz így a szívem, mit akarsz még most is tőlem?
Hisz elküldelek minden éjjel, de te vissza térsz
mint a bumeráng: S megigézel!
 Belopózol szívem kapuján és titkolva tartogatod
    azt az egy szót, amit Tőled várok
 
 
ÉN ŰZTELEK EL
 
Arcom fürdik a lágy szelekben,
hajam ragyog a napfényben.
Együtt nyújtózom a természettel
mint aki hosszú, mély álmából ébred.
Részegít a kék ég, a zöld lomb,
szívem együtt virágzik a tavasszal, s
ezernyi bolondságról álmodik...
Karomba zárom a mindenséget, hisz
enyém, mert szeretem: csak Te nem!
Olyan vagy életemben, mint egy hiányjel:
enyém lehet a világ, csak szíved nem...
 
Az életemből én űztelek el,
de a szívem oltáránál Te,
örökké ott leszel mellettem....
 
 
ÉBREDÉS!
 
Mikor feljön értünk az esthajnal csillaga; Szemünkre ráülnek az álmos kis manók,
 -S álmodunk!
Lelkünkben akkor ébrednek fel elfojtott vágyaink; Álmot hoz el a sötétség és vad tomboló
démonok átveszik a hatalmat felettünk.
Olyankor éljük ki valós életünk, hiszen mikor ébren ábrándozunk, valóban akkor is álmodunk.
Iszonyodunk, iszkolunk a valóság elől, és mikor egyszer talán valaki vagy valami
felébreszti testünket, lelkünket: mert szívünkön rajta ült egy rút varangyos béka,
 csak képzeletté, csak káprázattá válik minden, amit a mesékből hittünk
- hogy egyszer mégis királyfivá változtathatjuk a rút békánkat-csókjainkkal!
- Most már magam sem tudom, ébren vagy álmomban voltam mikor-éppen rád találtam!
 Úgy éreztem; előtte nem is a saját életemet éltem.
- Soha sem azzal, és akkor, és ott volt a lelkem, ahol a testem.
- Mindig csak sóhajtoztam, másra vágytam.
Most is elfog a félelem, vajon még meddig élsz bennem, meddig tartasz ébren szerelmeddel?
Az égre tekintünk, és onnan várjuk a megváltót; hogy újra eljöjjön, pedig elérhetnénk,
 az oly nagyon vágyott MÁS VILÁGOT- itt, ebben az életünkben is.
De jaj, minden hiába, ha ébren ÁLMODOZUNK…
Tudod, a múlt oly kegyetlen volt velem, hogy még nem szűntek meg bennem a félelmek,
oly törékeny lettem, mint akit egyetlen gyötrő tekinteteddel szilánkokra törhetsz… szét.
 
 AZ IGAZSÁGÉRT!
 
Nem tudom őrjöngve, de őszintén megvallhatom e nektek az igazat...
Mint a tigris, vakmerően szállok szembe veletek!
Engem csak a miért érdekel - hát kérdezek!
 
Honnan veszem ezt a nagy merészséget, faggatnak szüntelen,
pont Ők, kiknek szavát Én nem értem.
Miért nem hallgatok, mint a sült halak, nem érti senki, magam sem,
de ti, nem tudjátok lefogni két kezem, mert túl merészre szabtam
utamat, mint a tűzmadarak,
s olykor félelmetesen nagyok a küszöbök-elesek...
Dörömbölök bezárt ajtókon, mert az igazságnak győzni kell!
 
Ma már tudom, egyszer minden véget ér- a rossz is...
Engem Ti, ne várjatok, mert közétek be nem állhatok,
elég volt a könnyekből, hallgatni úgysem fogok!
Addig kopogtatok süket falakon - míg, vallatok....
Túlélek mindent, tudjátok meg, Én akkor álmodozom
mikor Ti dolgoztok, és akkor beszélek, amikor Ti, elhallgattok
 
  
TÜNDÉRVILÁGOT VARÁZSLOK
 
Valami ígéret lebeg a levegőben
Valami igézet szállt a lelkemre
valami titkot rejt a kék hegyek orma.
Valamit megtalálok ha elérek oda.
Ha eloszlik a köd, s előtűnik a Nap,
a fénysugarak majd elvezetnek hozzád...
zöldellő csúcsokra hágok,
szembeszállok a hétfejű sárkánnyal!
Tündérvilágot varázslok,
melyben Rád találok...
 
 
A SZERELEM VAK MADARA
 
A szerelem mint a kismadár
tétován száll ágról --ágra
dideregve ázva -- fázva
puha melegre vágyva
 
 
Két csillogó szempár
mint magasfeszültség villanása
hívja, vonzza, a kismadarat
puha meleg fészekrakásra.
 
 
S hatalmas villanással
kísérve befészkel a szívbe
pedig nagy árat fizet érte:
-vak madár lesz belőle...
 
 
S mindaddig hűséges marad,
míg gazdája fénnyel táplálja!
 
Mert ha újra látni kezd
Hirtelen tovaszárnyal!!
 
 
SZÜRKE NAP
 
Ólomszínű az ég, ólomsúlyú a lég
mérföldkő a léptünk, máról holnapra élünk...
 
A szürke hétköznapokra mámorral
bíborszínt ráfújunk, szívünket megcsaljuk,
s ha nem tűz a nap, fázunk és fagy,
ázik a világ, s a füstös kis kocsmában
a pohár fenekén a vágy, elszáll, mint füstkarikák,
ütemre dobban a láb, hamisan száll a dal...
A füstös kis lokálban.
 
 KIÁLTOK
 
Érzem, valamely hatalmas, végzetes erő játékszere lettem.
Bármihez nyúlok, köddé válik, s eltűnik a légben...
Érzem, rám nehezedik a súly, s a tárgyak, a gondolatok
testembe fészkelnek, megtámadják, roncsolják,
felemésztik sejtjeimet --- rám nehezedik az emberiség
évmilliós, gyötrelmes átka, s rémülten kiáltok!
A puszta űr visszhangzik csak szavamra,
a közöny fertőjébe merült az emberiség.
Segítség! -- karomat ég felé tárom, s a kozmosz
csillagmiliárdja utat tör felém, s reménysugár
nyílik szívemben, s feltör, mint a mélyen búvó patak.
Kell, hogy legyen egy pont a Földgolyón,
hol még romlatlan, érző szívek dobognak,
s nem süket automaták uralkodnak,
testükben nem drótszálak, erek futnak...
Nem elektronok keringenek, hanem izzó,
vörös lávatömeg, vérsejtek:magukba zárva az
ősnemzetség öröklött bálványait, az ősi harcok éltető ízét,
a felfedezések mámorító örömét,a kudarcok tettre serkentését!
Mert Én érzem, s vérembe zárva - tudatosan egyesülők őseimmel.
Az egész EMBERISÉGÉRT kiáltok!
 
Hiszem, hogy minden rossz csak álom,
s hamisítatlan szépet --- nem csak álmomban látok!
 
 
 
 
A MÚZSA CSÓKJA
 
A te csókodtól kaptam a mérget,
azóta járok álmatag a fák alatt.
Azóta forgolódok álmatlan az ágyamban,
szüntelenül érzem azt a földöntúli
poklokba taszító,égi erővel újra felemelő,
titkok mélyére kergető, az igaz szót
kereső, nem létező örök kutatását.
Érzem ajkamon boszorkánykonyhában
készült, mérges, mézédes csókod,
ajkad ízét, de megvallom hogy
általad szült verseim nélkül
az élet csak üres köd lenne...
 
 
 
HALÁLOD PERCÉIG
 
Az igazság, a sok mérhetetlen áldozatért
 faltörő kosként porladt szét a hazugságokon,
s mikor majd ott állok, a mérleg serpenyője
merre billen: fel - le?
Ki dönti el szívem megmérettetésekor
az igazság kardjával, hogy itt e világon,
milyen tévutakon, ösvényeken járok, mikor,
hol tévedtem el a gonoszok világában?!
Megtörnek, s konokul tapogatózva porolod le
imádott oltárodat, és újra felkelsz, és vársz!
- Halálod percéig tiéd a remény, pedig
nem felel senki, csak szíved dobban meg:
- Kitárt tenyereden...
 
 
HAIKUK
 
Szélváradban én
Várok rád ott: szüntelen
Nézlek- csak-várlak!!!
 
 
Zúgó pataknál
Amint a lélek árad,
Lombok suttognak...
 
 
Álruhában vagy
Színes, jelmezes árnyak
Jöttek a múltból
 
 
Lombos tavaszon
Kezed fogom,- lépkedünk
Hulló szirmok közt...
 
 
Ó! Imádsággal
Égi hegy Istennőjét
Megidézhessem!
 
 
Ősök szelleme
Suttog: sóhajaiktól
Borzong a lelkem
 
 
A Duna s Tisza
körül az idők hosszán
Dombok őrködnek.
 
 
Véget ér a harc
Csak nyiss ajtót az újnak
Vár a végtelen!
 
 
Hajnalodik most...
Hegyek-lombok: már várják
A tűző napot!
 
 
Bezárod: lelked
A hegycsúcsokon átlépsz,
Elhagyod múltad
 
 
Szerelmes lombok
Azt susogják most rólad
Még álmodban: hívsz!
 
 
Kegyetlen a tél
Kifacsarja a lelked...
A lomb: Betakar!!!
 
 
Minden véget ér
Most helyet adsz az újnak,
Egy szebb világnak
 
 Az örök létben
Fényt rejt: a piramisok
Aranyló csúcsa!
 
 
Ott, a vén vándor
Sebeit a hegy orma
Fájón szabdalja!
 
 
Csillagok egén
Mint golgotán a remény
Ragyog a kereszt!      
 
 
A színes halom
Csodás „lótuszvirágban „
Ragyog, pompázik,
 
 
A déli napfény
Hegyek ormán szikrázik
Bár, ott lehetnék!
 
 
A lomb-suhogást
Álmomban úgy hallgatom:
Mint hárfák „dalát „ !
 
 
A lelkemet Ő
Rabolta el / titkolván /
Nem téged illet!
 
 
Majd elindulok
Végtelen halmokon át
S te, ott: vársz rám...
 
 
Sötét titkot rejt
Mint a háborgó-tenger
A sárkány hegye.
 
 
Kibernetikus
Szexről álmodoz – őrült
Gépvilág – Fia!
 
 
Atlantisz –ahol
Bölcs kristálykoponyákból
Energia ég!
 
 
Isten – tenyerén
Ringatja a VILÁGOT,
Fénnyel táplálva...
 
 
Az üdvösségért
Szívünk – belső oltárán:
Ég, a SZERETET
 
 
Az imakerék
Mint „ MANDALÁK „-forognak
 Mint a szent Mantrák
 
 
 
 
  KÖNYÖRGÉS FORTUNÁHOZ
 
Égi Istenek!
A Bőség Szaruját: csak
Most!-rám, öntsétek!
 
Földi létemben
A temérdek sár helyett;
Benső békémért!...
 
A szerelemért
Nem kérek mást, tőletek
Csak az Ő – szívét!
 
Hírnév „MÁMORÁT „
Rögtön el is engedném,
Csak őt ölelném!
 
Óh! Szép Fortuna!
A fény napján: sikerért,
SZERELMET ADNÉK!
 
 
SZIKRA
 
Bogár szemed varázsa,egyetlen villanása
mint zsarátnoknak a szikra lobbanása
értelmet adott a vágynak.
Mint kihaló vulkán, mely utolsó robbanásra
pusztító megsemmisülésre várna,
úgy szunnyadt kihalt testem
szívem megkövesedett csigaház,
lelkem mint a röptében szárnyaszegett madár.
S a szikra lelkemben életre kapott,
a mészcsigaház lepattogott,
ölelő két karod - lángra gyújtott
 
 
ŐSI LÉTÜNK ÚJRA ÉLED
 
Minden mulandó, ami földi,
a tört virágokat a szél messzire söpri,
de minden reggel eljön az új nap,
 felkel a mi ősnapunk is!
 
Eljött a tavasz, ilyenkor feléled szívükben
a népek tavaszának vágya – a Te szívedben
jön el a kikelet, a Te lelkedben nyíljanak ki a
    remény létvirágai!
Táplálni hittel, reménnyel önzetlen szeretettel,
s oly magasra növeszteni hited itt e földön,
melyek nekünk, a legszebb bölcsője az élet palántáinak.
 
Életünkben, ősi létünkben, az univerzumban, minden
   ami, az Akasa krónikában fel van jegyezve,
   mindig hatott a világunkban mindenre.
Testünket, lelkünket – letűnt korok, korszakváltásokon át,
           a tudás bölcsőjétől a fénylények felénk áramló,
                  önzetlen szeretete táplálja:
                  -de hiába, ha alszik a Nép!
                 Eltűnhet a világok harcában!
Ha az Istenek, Titánok, Táltosok által – magyar vérünkbe
   áramló ősenergiát felszínre hozni nem merjük,
akkor fellázadnak földünkért vérüket ontott hőseink,
        hisz miénk e világ legszebb tája!
 
     S szívünk majd újra együtt dobban
   Föld szívcsakrájával,
    S ha lesz merszünk felvállalni ősi törvényeinket,
           hisz már Attila kardja világít,
        és paripájának patájától szikrát szórva,
csatára készen állva, arra vár, hogy a magyar föld
ősenergiája felrázza a sötétségből: falakkal körülvett népünket!
S végre elindulunk ősi vezérünk egyetlen intésére,
             a végső harcra!
Ébredjetek fel emberek! Vár a szent Pilisben a világ szíve,
 hol a legszebb felhők Dobogókő felett gyülekeznek:
az égiek már készen állnak a segítségünkre!
 
           Mert a kozmosz tudata leigázhatatlan,
S az ősi örökségünk által, vége a rettegett sötétség uralmának.
 
Itt vagyunk a mában, s folytatni kell Isten parancsára
             feltámadásunkat.
Emeljük fel megtört szívünk, s tekintsünk fel mérhetetlen
            hittel az égre, s érezzük azt amit őseink!
    Ez a Nap, a mi napunk,
ennél szebben, sehol sem ragyognak a csillagok!
               Ez a Föld, hol apáink nyugszanak,
    S ők mindig elől jártak,
más népeknek, világoknak, fáklyával világították a forradalmak útját.
   Az elmúlt századok agymosása, a „turáni átok” kora lejárt!
Indulni kell ! Kárpát-medencénk, a világ csillagának ragyogásáért!
    Újra égjen a láng, világítsa be az eget és a földet!
Itt égig érnek a fák, még a madarak is minden tavasszal visszatérnek: mert
             Itthon érzik magukat.            
Ébredjünk együtt, fogjuk meg egymás kezét, és emeljük fel szívünket
             A krisztusi tudatig!
                  Túl a fellegek fölé és együtt fogjuk felépíteni
             az új Jeruzsálem falait:
             egy új világ boldog napjait, hol
             mindenek felett győz az emberiség
             béke és szeretetvágya!
 
 
 
ELTEMETETT SZERELEM
 
Mikor már minden perc fájdalom
mit nélküle töltesz el, és
nem tűröd már el más ölelését,
és nem számít már más,
csak hogy néha gondolhass rá...
 
S ha letagadod szívednek --régi
szerelmed -- halkan dúdoló dallamát,
s kínoz a feltörő emlék és a vágy,
s mégis megtagadod Őt és magadat is,
és kaján mosollyal ajkadon:
- Iszonyodva hallgatod szerelmes suttogását
a tavaszi szélnek...
 
 
 
AZ EMBERISÉG KARÁCSONYA
 
Karácsony ünnepére
Boldogan készül a világ
A büszke fenyőfák örök életűek
S valahányan feláldoznák
Egyetlen boldog estéért létüket.
A tündéri csodákba öltöztetett,
Kivilágított ágak közt
Képzeletbeli szárnyak surrognak
A láthatatlan glóriák alól
Pufók kis angyalok dala száll,
s a megbocsájtó ISTEN jóságot hint
az eltévedt lelkekre
Elhallgatnak a fegyverek,
Csak a Békegalamb szárnya ível.
Szeretetet, emberséget ébreszt
Az élők és holtak iránt a szívekben
Meleg kalács és kakaó mellett
Gyarapodik az emberiség egyetértésben.
 
 
Z.Soós István festőművész emlékére
SZELLEMI ÖNARCKÉP
 
A mester lehunyt pillái mögött, ébren álmodozik,
átéli a mesét, és hőseit életre kelti a vásznán.
S a sejtelmesen mosolygó „kerti törpe” bölcs,
szellemi világával azt sugallja nekünk:
Ő már megtalálta a mindenség tudásának kulcsát,
s elmeséli a titkát - ha kérdezed a végtelent,
a ,, titok" - feltárja önmagát, s akkor leporolva
lelked megsebzett részeit, bátran vállald a sorsod!
 
- Hisz Tőled él az élet, s a fénytelenségnek Te vetsz véget!
Tedd meg amit kell, s az igazságot e Földön őrizd meg!
 
A festő műveivel, szimbólumaival az időtlen mindenségen
Keresztülutaztat el, a forrás közepén, a kozmikus szintű harmóniában,
s szellemi önarcképét feltárja előttünk.
 
Látjuk amint Kronosz fakéreg portréján, az időbe tört világfán,
kegyetlenül kattog az idő kereke, miközben az Időisten
szürreális arca mögött, ékszerfényű dimenziók ragyognak,
a világűr didergő hidegségében.
 
A művész a szakadék szélén álló, rohanó modern ember
lelkében megrázó drámaisággal idézi fel képein hőseinket,
történelmünk nagyjait: Dózsa György szétesett arcát,
hazánk siratófalán, hol fegyverek közt könnyezik a
magyar fájdalom, s a vasak szörnyű rácsán, Dózsa
megégetett teste van kifeszítve, mint Krisztus a keresztfán.
S mégis érezzük, nem hiába volt az áldozat, a szenvedés...
A történelem nagy alakjai, Attila és Saul, mintha kilépnének
a képből a jelenbe:s markáns vonásaikban látjuk az elmúlt
idők erkölcsi hőseit, és szeretnénk segítségül hívni őket,
hogy példamutatásukkal segítsenek eldönteni az emberiség
sorsát, hogy ne a hatalmi gépezet irányítson!
 
 
 A művész híres alkotása:
 
 
 
 ÉJJELI ŐRJÁRATON
 
Vágyakozunk a művésszel együtt, egy mesevilágba,
S szívesen átvennénk az Ő varázslatos, hittel teli szemléletét.
Magával ragad minket, az „ÉJJELI ŐRJÁRATON” lévő,
Káprázatos világ, vágyakozunk utána, akár a gyermek.
 
Szeretnénk ott lenni, mint boldogan búcsúzó szerelmesek,
vagy alabárdos őrök, s vigyáznánk erre a csodára,
mely már félig romokba dőlt a török félhold éles,
pusztító jatagánja alatt, de a fájdalom emlékeit a művész,
káprázatos gyöngyökkel és fénybuborékokkal szórja be,
mint egy varázsló.
 
Szívesen lennénk ott a báj és könnyedség gótikus erkélyén,
és csodálva számlálnánk a csillagokat álmaink lovagjával.
S az éjszaka sejtelmes kékje, körülöttünk a hold
fényében föl-föl aranylik. 
 
Ebben a varázslatban lennénk akár színes kísértetek is,
vagy álarcos figurák, egy gyönyörű álomjátékban,
hogy a romfalakkal vicsorgó idő könyörtelen hatalmát
elfeledjük, s rákoppintanánk az alvó őr orrára,
ne aludjék, védje meg álmaink városát….
           
 
  Hajnal
 
Ébred a természet, a meg meg-újuló napról napra
Kedvesen szelíden nyújtózkodik egyet
Ezernyi pompában, szinte pillanatok alatt átöltözik.
A kedves kis madarak víg énekkel köszöntik,
mintha egyszerre akarnák pótolni az éjszaka némaságát.
Elfelejtik a sötétséget, a félelmet, s önfeledten örülnek a mának.
A kellemesen csiklandozó lágy hajnali fuvallat végigsimogatja,
mint kedves gyermekét az anya;
 - a fákat,
- a bokrokat, minden kis fűszálat
- a hajnallal ébredő szorgos embereket.
A most ébredő lágy napsugarak megtörnek a magasba ívelő fák csúcsain.
Az eddig színtelen felhőket rózsaszínre, sárgára csipkézi az örök éltető Nap.  
Ő mindenkire egyformán bőkezűen, ontja melegét, fényét:
Szegényre, gazdagra, a jóra és a rosszra, minden földi tárgyra.
EMBEREK! ÖRÜLJÜNK!
Egy nappal újra tovább élhetünk, szerethetünk, vigadhatunk!
EMBEREK:
A jótetteket folytassátok,
A rosszat, még ma- helyrehozhatjátok!
Éljünk boldogan, emberhez méltóan.
-Hisz az élet nem sokáig tart…
-Mert a természet uralkodik örökkön,
De szülöttei-csak halandók e Földön.