Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán

2011.04.22

 

Riersch Zoltán:

Egy humánfertőzött technokrata

In memoriam Marjay József (1922-2006)

 

Bágyadtan sütött a márciusi nap 1922 koratava­szán az őrtilosi bakterház ablakára. A függöny mögött kíváncsin felsírt egy kisem­ber: vajon miért mozog, ami mozog, - mitől és hogyan, a közeli síne­ken? Marjay bakteréknál hősünk születése pillanatában petróleumlámpa helyett értelemgyertya gyúlt.

 

Teltek - múltak a hónapok, ­évek. A bakter beteg lett, aztán meghalt. Mit is tehetett a magára maradt özvegy gyermekével a bakterház­ban; - sok választása nem lévén, hazaköltözött szülőfa­lujába, Fityeházára.

 

1926-ot írtunk. A sze­génység párja a nyomorú­ság volt. A kis József állandóan éhes volt. Úgy az ételre, mint az igére. Elolvasott mindent, ami a keze ügyébe került. Esze volt, borotválta is ren­desen a tudományt. Az ele­mi, és a polgári iskola meg sem kottyant lelkemnek.

De elfogyott az anyagi tehetség, hát jöhetett a szegény em­ber első egyeteme, a tanonckodás Somogyország, Perdóc majorjában, Szirtes Sándor uraság szárnyai alatt. Kemény munkával, és komoly tanulással gépész­kovács lett hősünk. Nagy munka volt, nagy volt a ba­rátság, - nagy lett a tisztes­ség. A mi ifjoncunk a nagy­világ csodálatára, és az ura­ság segítségével megkapta a Horthy Miklós tanulmányi ösztöndíjat; munka mellett magántanuló lett a nagyhírű csurgói gimnáziumban, ahol, jó eredménnyel maturált.

 

A madár repte… a gép forgása… a masinakerék mozgása… - no meg Arany, Petőfi, Madách… Igen, a kamasz Marjay Jóska mindenevő volt.

 

Érettségije után a szegény ember legkisebb gyermeke megköszönte az uraság jóságát, tarisznyá­jába tette a hamuban sült po­gácsáját, befogta a sors szelét, s felcsapott garabonciásnak. Irá­nyát vette Budapestnek, ott is a Weiss Manfréd Művek­nek.

 

Dolgozott ám lelkem szorgalmasan, ám tanulni vágyott. Többet és többet. Kitartásának és muraháti eszének köszönhe­tően vágyából tett lett. Mun­kahelyének ösztöndíját el­nyerve: egyetemi polgár lett belőle a Műszaki Egyete­men.

 

Jöttek-mentek a ke­mény egyetemi évek. Le­tudta közben az első kato­naévét hadapródként -, majd 1944-ben a mezítlábas őrtilosi, fityeházi gyerekből, nadrá­gos gépészmérnök úr lett.

 

A diploma megszerzése után a második világháború megszólította, az orosz armada fogsásába ejtet­te Jóskát. Mivel ott is kel­lett a tudása, kaukázusi rab-mérnök lett belőle. Az életét mentette meg kíván­csisága, szakmai tudása.

 

1948-ban érkezett vissza a fogságából. Buda­pesten munkába állt, ta­nult, majd megszerezte másod­diplomáját mezőgazdasági gépészmérnökként.

 

1953 legszebb hónapjában meg­nősült. Házasságuk nagy-nagy öröme - Klári lányuk.

A mi hősünk nem lenne a miénk, ha közben nem tet­te volna le a kandidatúrát.

 

1956 egy vidéki város fő­mérnöki székében találta. A későbbi megtorlás díjazta is emberi nagyságát. A forradalom leverése után meghurcolás, börtön, állásvesztés, ellehe­tetlenülés formájában.

 

Vergődik. Felesége, 1959-ben tüdőbetegsében meghal. Hősünket megtörhetetlen hitén kívül a balsorsa kíséri egészen a konszolidációig.

 

A Csepeli Papírgyárban végre munkát, és feladato­kat kap. A doktori címét a forradalom alatti tevékeny­sége miatt nem kapja meg, de azért tevékeny részese a papíripar gépészeti re­konstrukciójának. Munkáját és tudását - végre, és újból elis­merik, - s bár korlátai vannak, Marjay József teszi a dol­gát.

 

A hatvanas évek vé­gén beszáll a gumiiparba. Tervez, fejleszt, tanácsot ad. Az őrtilosi, fityeházi, egykor mezítlábas gyer­mek tanácsot ad egy ipari ágazat érdekében! Konst­ruktív munka, konstruktív munkahely. Beutazza a fél világot. Az ötödik kontinens kivételével mindenütt ott van. Világpolgár. Europer. Ismert és elismert szakem­ber.

 

Hatvanöt éves korában, a madáchi gondolatban is megpi­hent: az alkotó pihen, a gép forog. Nem bírta sokáig. Műszaki referensként het­vennégy éves koráig szol­gálta a gumiipart.

Nyugdíjas éveinek elején, a fővárosban és egyéb he­lyen élő földiekkel együtt meghallották a szülőföld hívó szavát: gyertek haza, és mutassátok meg mivé lette­tek!

 

És a világhírű karnagy Szekeres Ferenc, a német­országi anaszteziológus dr. Tatai Viktor, Béli József doktor, a kanizsai tudós-tanár, Solymos doktor, a szombathelyi rektor, professzor dr. Gadányi Károly, a költő Szoliva János, és a töb­biek éltek a szíves invitálás­sal. Ki is lehetett volna a ko­ordinátor, mint a humánfer­tőzött technokrata hősünk Marjay József.

 

A nagysikerű és könnyes első találkozást kö­vette a többi. Azóta a muraháti szülőföld, és az ön­zetlen, de a gyökereket, a hitet, az identitást, a kultúrát, a hagyományokat köszönő gyermekei jóvoltából, irodal­mi, helytörténeti, képzőmű­vészeti alkotások születtek és jelentek meg. Az elszár­mazottak és a szülőfalu kö­zösen vallják, mondják: mutassuk meg szépségét, szorgalmát és nagyságát a mi murahátunknak...

És ennek az egész­ségesen büszke exhibicio­nizmusnak a jelenkori men­tora, motorja a mi Jóskánk. A Murakeresztúrért Közala­pítvánnyal, és dél-zalai megszállottakkal karöltve, a témában érintett bibliotékák archívumát, a helyi és a kanizsai könyvtárt is bújva, telis tele megvalósításra váró tervekkel. Muarekeresztúrért, Murahátért, Dél-Zaláért.

Jóska, Józsi bácsi, jó egészsé­get, és hosszú életet a ter­veitek megvalósításához! Még egy kicsit, a gép-mellett az alkotó is forogjon tovább! Mint föld. És mi hadd legyünk a jó irányban forgó Földön igazi föld­lakók. Csak így van értelme.

Igen Józsi bátyám – te ott fentről, a csillagok mögül is helyeselve vallod: Most is csak így van értelme!

 

 

 

 

 

      

A régi ház előtt esti csendben

 

Ha álmodom, mélye egy régi - régi ház,

előtte moharuhájú foltozott deszkakerítés.

A sárgára meszelt csipetnyi lak előtt

nagyokat sóhajt az égig érő vén diófa.

 

Borzas leveleit zúgatja a nyári szellő,

zöld s barnalombos ágkarjaival átöleli

a vályogfal előtti csöppnyi padon üldögélő

feketeszoknyás, és meggyfapipás bölcseket.

 

Az aranyától hunyorgó Nap lemenőre készül.

A kisház kockaablakai kíváncsi kék szemek.

Fáj a hiány, - mintha gyermek maradtam volna,

s most is haragos fűzfavessző csipkedné ülepem.

 

Öreganyám alkonyatruhájában lépdel felém

az estére forduló Mosó-parti ciripcsendben.

Kettőt vakkant köszöntőre a felkelő Holdnak

öreg kutyánk, aztán a csend - már éji fátyol.

 

Jaj, ülnék én még gyerekként a régi ház előtt

esti szürkületben, rám telepedő éji csendben,

de éveim tovatűntek csendesen, mint nagyanyám.

A hiánytól jeleket írok egy megszürkült papírra…

 

 

 

Ima köszönti a naplementét

 

Vissza, visszatérő álmaim tornyán

magas templomi kereszt fészkel.

 

Délceg bujazöld vadgesztenyefák

szólítanak  esti áhítatra.

 

A felzúgó nagyharanggal

felesel a kicsi giling-galangja:

 

Isten ítéli az ember napi tettét,

ima köszönti a naplementét.

 

    

           Gyors lábán rohan az idő

           (cito pede labitur aetes)

 

 

           Nap sütötte,

                    szél fútta,

                              eső áztatta,

                                      

           harkály kopogott kemény kérgén,

                    kakukk adta hírét évei számának,

 

           villám hasította,

                    vihar szaggatta.

                              törte szerte – szét

                                       kart formáló ágait:

 

           A Nap túl a horizonton.

                    A szelet elűzte az éj.

                              A Hold holt foltként

                                       belesápadt a télbe.

 

           Hiába az Öröknek ígértek,

           ördögé is lettek az ördögnek ígértek:

 

           a kerti pillangók, tarkán kékek,

           pillangós tündérkert,

           tündérkerti álmok,

 

           tarkaruhás kacagó lányok,

           fehér s lilaruhás lányok,

           illatos, fehér s lila orgonák:

 

           Májusi permetben fürdő szerelmek.

           Feszülő testek izzadt ernyedése,

           fáradt reszketése ölelő kezeknek.

 

           Arany s szőkülő búzakalászok,

           kék, piros, sárga mezei virágok,

           surrogó ér, patak, csermelycsobogás,

           szerelmes testünk izgatott verejtéke:

 

           A nászágy békéje és csatamezeje,

           s ki, látta, tanúja, a Hold koszorúja:

 

           Pokollángos szú rágta művi világban

           mégis művirágban lakoznak a férgek!

          

           Elmúlt, betemette a tél.

                    Kopár ágai

                              nem kapaszkodnak

                                       a kopár világba.

 

           Napfogyatkozáskor

                     nem csak a Nap fogy el.

                              Bogáncs és tövis az Út

                                        a valódi csillagokig.

 

           Életünk göcsörtös fájának ágairól

           apokaliptikus végzetekor

 

           vaskos viharvert törzsének lába elé

           hullt bölcsessége és értelme,

           százszor száz s ezer rozsdás levél.

 

           A sasok nem legyeken élnek.

           A fecskék útra keltek rég, délnek.

 

           A Fő úti koldus

           királyként gyűjt adományt:

           napi nyolcezer s két liter a vége.

 

           Én kolduskirályként

           életem tüzes trónusáról

           önmagamon uralkodom!

           Csekély éhbér, de lelki béke!

 

           Gondolataim gyolcstiszta, pucér,

           meztelen lelkű meztelen faágak.

           Moharuhába bújva

           levetettem száradt leveleim:

 

           Vadaktól sebzett

           törzsem titkos ereiben

           elrejtett nedvem elixír,

           öröklét kelyhének cseppjei.

 

           A böjti széltől oxigéntelen levegőt lélegző

           gyökérkarjaim

           tavaszt s szerelmet vágyó a légzőgyőkerek.

 

           Dadog a gázoktól száraz szám,

                    dadog a lemeztelenített gondolat.

                              Hát jó, elharapom végét a szónak!

                                       Hamis a hír a hamis jóravalónak!

 

           Gyalázkodik a dicséret…

 

           Születésem gyors, halál,

           halálom valami és kezdet,

           gyors lábon rohanó idő.

 

           Egykor virgonc kutyakölyökként

           gumicsonton marakodtam a sorssal.

           Mai, vénülő eb morgásom

           kora őszi Szélfi susogása.

           Csak a fogatlan kutya ugat!

 

           Mhrrrrr… Vaúúú … Vaúúúúúú!

 

           Exitus-----------------------------------

          

           Lucifer – carpe diem!

 

           (Lucifer –ragadd meg a pillanatot!)

             

 

  

Sosem fájt…

 

(Látleletet az utókornak)

 

I. Ötvenes évek

 

Sosem fájt.

Nem is volt,

csak hitemnek, kék – zöld foltja.

Én hagytam.

Isten tűrte.

Gondolta, férfi! -

Nem kölyök, csak gyerek,

kinek lelkét ocsmány szó,

hátát ostor csíkozza, tépi…

 

II. Mégsem forog a föld

 

Csicsíja babája…

Minek születtél…

Tavaszi szél vizet áraszt…

Mint a mókus fenn a fán…

Vörös Csepel…

Szulikó… Hazám, hazám…

Gyere ülj kedves mellém…

Komáromi legény vagyok…

Vége van már a lakodalomnak…

Viharként tombol már

a messzi távol…

 

Nótáznék még,

de a nótákat már rég

zebraruhás prímások válogatják…

 

III. Véget ért a lázas ifjúság

 

A gazos rög fölött,

a kettétörött kereszt

nem márványkripta,

nem bűnbánó kolostor.

 

A sárga föld sem holmi

tizenkét karátos arany:

másfél méter mély bölcsőben

érces, kemény agyag.

 

Betonkemény a föld,

s a megsárgult sarjú fölött

igaz otthon, a sosem öntözött

tüskés kővirágnak.

 

III. Epilógus

 

Vigyorognék, ha még élnék!

Nemes a nem feledett hálám!

Ezüst vázába egy szál virág

gazos kertemből az utókornak…

 

 

 

                    Zöldülő szemedben

 

 
Várásodban lassan telik az óra.
A percegő percek a szürke mutatója.
Kopaszak a tavaszi fák,
megannyi árnyalak:
értik, tudják – hogyan vártalak.
Éji fényed vásott ruhámon lebeg.
Rezzenő a csend.
A kéklő távolból érzem, vágyom:
a bú és derű kíváncsi könnye hozzám vezet.
Fáradó fények törik az elátkozott Csendet.
Nehogy elfelejtsed!
Siessetek, porzón peregjetek
percegő percek!
Látni vágyom fehér ruhádon
tested és lelked alázatát!
Mit most érzek, szomjazó epedés.
Holtan heverni vágyom lázadó ifjúságom.
Zöldülő szemedben lennék
csalfaságod örök rabja,
míg a múló Idő, a fekete gyász
erjedő emlékként tested leplével
végleg betakarja.
De addig tűnő az Idő.
Térben és Időben sok és kevés.
Hogy igaz legyen az Igaz,
elég volt a vert Múlt, s a múlt rettegés!
Ami a voltban rég letűnt múló emlék…
Zöldülő szemedben Jelened vagyok,
s ha kell, őrző angyalod:
lennék én a jövőd, nem hulló csillagod!
Égi Fény, hogy láss, hogy újra élj!
Ha hozzád lépek
hadd fogjam én, remegő kezed,
s te hagyd érezni,
ne csak álmodd az álmodó világod!
Én féltőn vigyázlak:
ölelésem, csókom, vágyam igaz!
Érted vetett ágyam tőled meleg.
Kínzó örömöd hadd legyen ezüst ifjúságom,
s hajad fehérjében az ezüst,
gyertya fénye esti herba teádon.
Zöldölő szemedben gyémántból könnyek.
Öntözzed hát vágyad,
az örök-lét és nem-lét himnuszát:
én könnyű álmom
viharlámpásként vigyázom.
Neked kínálom
esti fényben csendesedni.
Remegő kezedet
hagyd kezemben kérgesedni,
hadd hajoljanak meg előtted a fák,
és előttem a viharló gondok,
mikor az Út végén
szívedbe, zöldülő szemedbe
szerelmet suttogok, mondok,
 remegő kezedet fogva:
én a zöldülő szemed foglya.
Zöldülő szemed örök foglya.
 
Hajnalarcú lányka
 
Tearózsa szirom
rajza homlokodon,
tavaszi barázda
hajnalarcú lányka.
 
Hej de nagyon vágyom
hűs csókod a számon:
hajnalarcú lányka,
hajnalfény virágja.
 
Sárga tearózsa
könnyeid nektárja,
megszólító illat:
köszönöm, hogy itt vagy.
 
Tavaszarcú álom
ölelésed vágyom:
sárga tearózsa
szívem rabtartója.
 
De jó rabnak lenni,
ölelni, s szeretni:
Ambrózia álom
csillagfény virágom!
 
Korona, tövis, akarat
Kérges tenyerű jobb kezem
kezet fogott az isiászos ballal.
Édes jó istenem,
ideje lenne már kibékülnöm:
önmagammal!
Hat évtizedes életem fája.
Alatta mohaágyon ül korom.  
Arcomba hajolnak a csönd ágai,
elsüllyedtek bennem
az egykor cikázó szavak.
 
Sok éve állok ott
ahol nem csak egyhelyben jártam.
Még vágyom vonatra szállni.
utazni hegyen völgyön át,
de hiányos szándék az akarat.
 
Szemez velem egy gondolat.
Én is mélyen magamba nézek:
be kell engedni az ajtón
minden régeltemetett emléket.
 
Én távolabb néztem annál,
ameddig valójában látunk.
Ma sötét üvegen át figyelem
meghasonlott sötét világunk.
 
Történt ami történt, úgy történt, láttuk.
Viszlát tegnap - viszlát ifjúság:
fejemre rakták a töviskoronát!
 
Mit ér már a legbecsesebb szó
ha csak lábadat lógatod?!
Hiába vagy méltó a lázas igyekezethez:
ízekre szaggatott az akarat…
 
 
Kései vágy
 
Kiszáradtam.
 
Te
mégis kicsalogattad
nedveim
 
Tomboló,
szeszélyes árként
zúdulnak alá
az őszi éjszakában,
 
mégis
belegyalogolsz
sorsom
zúgó patakjába,
combodat mossák
a habok…
 
Bennem
lassan csitulni kezd
a kései vágy.
 
Kenyértestvér
 
Olyan valószínűtlen
az egykor volt
egyszerű, -
 
pedig,
kenyértestvére
az emlékezésnek.
   
Egykor
 
Egykor
két kezed vasmarkától
párologtak nedveink.
 
Szélfutta,
aranysárga mezőként
ringtunk fel s alá
búzavirágkendővel bekötött szemű
pipacs árnyékában.
 
Magány
 
Bealkonyult.
A puritán
szürke szoba
sarkában
egyedül kuporog
a kifakult csontú
magány.
 
Pedig,
nem kell nagy ágy
a nagy szerelemhez.

 

A leghűségesebb társ
 
       Az egyéni tragédiák sors-szerű élethelyzeteket teremtenek. Ki – ki máshogy dolgozza fel a vele történteket. Ki – ki a maga vérmérséklete, intellektualitása, önkontrollja, emberi tartása szerint. Szembenézni a sors-tükörrel, nem egyszerű, és kikerülhetetlen. Hogy ki – kit ért meg, s segít emberhez - méltatlan kíváncsisággal, az nemcsak személyiségfüggő, leginkább a mindenkori környezet, nagyrészt képmutató érdeklődése: nem a probléma feldolgozása, megoldása. Tragédiánkat a helyére tenni, feldolgozni csak önmagunk tudjuk. Agyunk, szívünk, érzékszerveink, emlékeink szobafogságba zárásával, önmagunkkal kibeszélve, megbeszélve. Szeretettel, s ha kell, könnyes szemmel, de szigorúan magánügyként kezelve. Egyetlen egy társa van az embernek, aki végigkíséri a hosszú úton: az árnyéka. Ez a társ, nem csak egy jelenség, ha akarjuk, önnön lélekgyógyászunk. Vele szemben nagyon őszintének kell lennünk, hisz’ mindenről tudott, mindent látott, ami addigi életünkben, értünk és ellenünk, ám velünk és miattunk történt. Ha az árnyékunkat becsapjuk, önmagunkat csapjuk be: akkor hol van hát, az egyéni tragédiáink saját akaratú megoldása? Egy tragédia után új életet kezdeni, márpedig csak akkor lehet, ha az addigit, az előzőt emberként a helyére tesszük. Szépségét megőrizve, tartalmát tanulságként kezelve. Hogy értelme legyen az elmúltnak. Hogy a jövőcsíra értelmes életre keljen. Íróemberként a percek és pillanatok fényét és szürkeségét igyekszem megfogalmazni. Én sem vagyok sérülésmentes, én is szembetalálkoztam a megmásíthatatlannal. Hosszú hetek, hónapok teltek el magamra maradt életemből önnönvegzálással, miért kutakodással. Találkoztam gyászomban ezzel és azzal, megtéptem ruhámat, sirattam a veszteséget, és nem biztos, hogy leginkább, nem önmagamat sajnáltam. Bár nem voltam tartás-hibás, gondom nem vittem falaimon kívülre, sok időnek kellett eltelnie, míg rájöttem a mit hogyanra. Rendet tettem önmagamban, és önmagam körül. Emlékeim a helyükre kerültek egy hosszú őszinte folyamatban. Csak önmagammal nem tudtam mit kezdeni. S lám’ az élet a legnagyobb rendező! Egy csodaszép, langymeleg, kora-nyári délutánon megszólított az Árnyékom. Dialógunk őszintesége megkevert, ám rendbetett. Egy csendes, szép, és tartalmas este lejegyeztem, Tanulsága, hátha másokon is segít. Íme!
 
       - Hová mész? – kérdi jó barátom, hű társam, az Árnyék.
       - Nem tudom. Se előre, se hátra. Csak nézek ki a fejemből.
       - Nincs dolgod? – hitetlenkedik a hűség.
       - Nem mondja senki. Nem invitál senki.
       - Hívni kell, mondani kell? Hány éves vagy?
       - Sok. Nagyon sok. Most már nagyon sok.
       - És a család, az asszony, a gyerekeid mit szólnak mindehhez?
       - Elmentek. Mind elmentek. A párom elment a csillagokhoz, megkeresni halott kislányunkat, a többi önálló életet él, s az unokák még nem kérdeznek.
       - És fognak? – fog kérdőre, nagy hirtelenséggel szürkeségem tükre.
       - Nem tudom, – mondom kétségbeesve – jó lenne.
       - Szeretnéd? Igazán akarod? Teszel is érte?
       - Nagyon! – nyöszörgöm kétségbeesve, de valami sötétség átka ül a mellemen.  Vagy csak azt hiszem. Vagy csak azt akarom érezni. Talán még sajnálom is magamat.
       - Mi dolgod volt az életben? – provokál a számonkérő.
       - Kevés. – Megdöbbenve konstatálom, talán kései igazamat. Valóban igazat mondok? Hát csak ennyi, és vége?
       - Miért? – hallom a lakonikus tömörséget.
       - Nagyon hosszú. Valamit nagyon elrontottam. – mondom hebegve – habogva, és még talán sajnálom is magam.
       - Mit rontottál el?
       - Rossz korban, rossz időben és helyen születtem.
       - Ez csak mellébeszélés, - szól a verdikt – mindenki akkor és ott él, ahol, és amikor esélyt kap a próbára önnön istenétől, sorscsillagától!
       - Én esélyt kaptam? Mikor, hol, és kitől? Miért nem szólt az Isten?
       - Tényleg nem szólt? Vagy csak nem hallottad?
       - Nem tudom. Már nem is emlékszem, oly régen volt az origóm.
       - Nem tudom, nem tudom. Mit tudsz egyáltalán? – mordul rám haraggal ő-        hosszúsága. Testét megnyújtotta a szobámba beszűrődő, langymeleg vigyorú Nap.
       - Most már semmit. Elfogyott az erőm. – érzem szavaim sántaságát.
       - Az erő nem fogy el. Az elhasznált energia átalakul múlttá és jelenné. A jövő útjának kezdete a lecsillapodott és újrahasznosított energia tisztasága!
       - Én nem értem, nem érzem a jövőt! Hol van hát a beígért jövő-igézet?
       - Keresd meg! Éld meg! Nyitott szemmel és szívvel: töltsd meg tartalommal!
       - Félek a jövőtől! – Már én is érzem a kekeckedő, kákán csomót, kereső mellébeszélést, de valamiért nem teszek ellene. Haragszom is magamra, de ellenemre mit is tegyek.
       - Ne félj! A te jövőd, gyermekeid és unokáid jövője is!
       - Mit tegyek hát? – Ébred bennem a nem hiába való gondolat.
       - Légy őszinte magadhoz, és írd meg a veled történteket. – Szól, szinte kijelentő mondatként a leegyszerűsített felelet.
       - Van értelme? – szólok, s tudom, ez már nem a kétségbeesés.
       - Ne hezitálj, mi vagy te, isten? Ne keresd gyökerét az értelemnek: érezd! Az értelem a te felelősséged!
       - Nagy felelősség. Nyomasztó, kibírhatatlan. – Érzem az ellentétét, fajsúlytalanságát igaztalanságomnak. Megrettent a felelősség terhe.
       - Valamilyen felelősséget mindenkinek vállalnia kell. Azt mondtad, sok éves vagy.         Tedd hát a dolgod! Ki ne fuss az idődből!
       - Segítesz? Te vagy a leghűségesebb, legkitartóbb barátom. – mondom, hülyén- reménykedve.
       - Segíteni önmagadon, csak te tudsz. A te esélyed volt, te tetted ilyenné!
       - De hát a kor, a rendszer… - Hebegésem mellébeszélése döbbenet.
       - A kor is hibás volt. A rendszer is. Te is hibás voltál, mert elfogadtad!
       - És a kor felelőssége? – replikázok, ám minek…
       - Azért az ítészek által, majd meglakol. A tiédért te felelsz! A kérdés csak az, akarsz-e, tudsz-e?
       - Szeretem a családom. Most már ismét szeretem ezt a megvallatott életet.
       - Más is. Mindig jól szeretted? Mindig jól vallattad?
       - Próbáltam.
       - Próbáltam, próbáltam, – zsörtölődik – és sikerült?
       - Talán. – Önmagamnak is fáj a prózai válasz, beismerni is nehéz.
       - Ez nem felelet. Ez majdnem kibúvó!
       - Ne félj! Írd meg a valót! Tehetséged van az őszinteséghez. A jövőtől és istenedtől kaptál még egy esélyt. Használd ki. Legyen értelme a veszteségnek és a szónak.
       - Mi lesz, ha nem sikerül?
       - Akkor sem lesz rosszabb. Önmagaddal szemben, pedig el fogsz tudni, számolni: tetteiddel, cselekedeteiddel, emlékeiddel. Nem bűn az idealizmus, csak a túl nagy, és a tettetett naivság.
       - Mindenről írhatok?
       - Mindenről kell írnod!
       - Sokat felejtettem. – hmm. Ez valóban így van.
       - Az emberek a múltjukat nem felejtik el, csak nehezen néznek szembe vele. A múlt nem múlik el, csak átalakul tanulságos emlékezéssé. A tartalma, s nem a salakanyaga a lényeg. Kinek hogy. Ki hogyan akarja. Erő kell hozzá, nagy erő! És teremtéskori őszinteség.
       - Én őszinte vagyok! – jajongok, s remélem is igazát szavaimnak.
       - Most már igen. De legyél önkritikus is. Főbenjáró bűnt nem követtél el, mitől, kitől félsz?
       - Nyomaszt. Az utóbbi időben sok volt életemben a sötét.
       - És a jövő? És az unokák, a gyermekeid?
       - És én? Hol vagyok hát én? Mikor leszek én is a jó-értelemben vett középpontban?
       - Ott vagy unokáid, gyermekeid szívében, génjeiben. A tudatukban, csak ők még ezt nem tudják. Ezt majd a nem értelmetlen elmúlásod után, hosszú – hosszú évek múlva fogják bevallani a hiányoddal.
       - És mit szólnak majd az emberek?
       - Milyen emberek? A nagybetűs barátok örülni fognak, a többiek tán’ elgondolkodnak megélt és megírt gondolataid tanulságán. Ellenségeid nincsenek, a látszatharagosok meg nem számítanak. A többi nem szignifikáns tényező.
       - És a Halál ad időt?
       - A kaszás akkor jön el, amikor kell, és nem is számítasz rá. Ne a halállal foglalkozz, hanem az élő élettel. Te még itt vagy, te még élsz, ezért az életért tartozol felelősséggel. Vállalnod kell, így is, úgy is! Rajtad múlik leginkább az értelmed milyensége.
       - Adj időt! – Fáradtnak érzem kérésem, de már tudom, mit fogok tenni.
       - Amíg élsz, időd van. Élj vele! Gazdálkodj vele! Töltsd meg tartalommal!
 
       Kedves barátom, ki rám pazaroltad idődet! Nem etalon dialógom, szürke - s fekete barátommal, nem biztos, hogy üdvözítő, követendő példa, de a fenti történet rajtam segített. Mindenkinek, így neked is, van egy árnyéka. Lát, figyel, kísér, s ha kéred, tanácsot ad, átbeszéli veled, a valóban veled történteket. Tudom, talán kissé bonyolult a próba, és valójában mégsem az! Egy próbán mindenképpen megér!
 
 
                            Ha lenne még időm
 
                            Ha lenne még időm,
                            bőröm alá ültetném
                            kacér asszonyi titkaid,
                            két kezemmel formázott
                            körte melleid,
                            combjaid csipkebokortüzét.
                            A szenvedély és vágy illatát.
                            és a suttogó szavakat.
                            Majd, egykor, odaát,
                            ha névtelenné válok,
                            érezni tudjam
                            bőröd melegét.

                     szuszogásunk susogását.

 

 
Ősz - kékjét vesztett szemek tükrében
 
Uram! Ne tovább! Te tudod Uram, mi mindent akartam! Lehelj belém akaratod erejéből, hogy fölül tudjak emelkedni önmagam gyöngeségén, ajándékozz meg a tevékeny akaraterő kegyelmével! Egyszerűen. Hogy tudjak akarni. Micsoda nagyszerű dolog lenne önmagamat legyőzni, önmagam fölött uralkodni az életem teljességében – őszi könnyek nélkül…
 
Opus 1
 
Bágyadt napsütésre váltott a nyári harminc fok. A Berzsenyi utcai hársak ágain a levelek fogyóban vannak. Levetették divatos zöld ruhájukat az ágak. Az őszi sárga, meg a barna a divatos. Néhány galamb veszekszik egy szemtelen verébbel. A füsti fecskék, bár már most gyötri őket a honvágy, valahol a tenger felett járnak. A Rozgonyi utcában a szokatlan csendet egy szürke ló vontatta szekér zötykölődő zörgése töri meg. A lajtorják, szekéroldal között szőlővel teli ládák bizonyítják szeptember igazságát.
 
A tízemeletesek mögötti kontúr hegytető fölött tömörek és fáradt-szürkék a felhők. Lecsukott szemeim mögött látom, a reggeli ködtől is harmatos fonnyadó sarjút. Utolsó kaszálására vár, vagy talán már túl is van rajta. A Mura felől érkező tehervonat mozdonya is fáradt, halkan füttyent a bakteri köszöntőre. Egy, talán eltévedt helyijárat ráköszön a benzinkútra. Az úton napozó vörös macska ezt lusta hunyorgással nyugtázza.
 
Öreg fotelomban ülve kesereg kezemben az újság. A napi politika ma sem tagadta meg önmagát. Leteszem az asztalra a gondot. Ablakomhoz lépve látom - mit nekem a politika filozófiája! - csodás a reggeli fények játéka. Gerlebúgás igazolja a megállapítást, s az ősz petőfis hangulata nyári melegként terül el szívemen s lelkemen. Kávéillatra eszmélnek tekergő gondolataim…
A reggeli feketém testvére szeretőként illegetve magát önként jön a szobámba. Hedonizmus et i’ la melencolia. Kavargatom kábítószerem, s hogy ne maradjon magára, gondolatban ráfüstölök egy bagóra. Rám mosolyog a reggel. Már nem is számít, hogy az őszi elmúlás emlékeztet a koromra. Valahogy, valamiért, most minden egyszerű, minden csodálatos – és minden jó…
 
Opus 2
 
Idegesítően csörög a vekker. Mint mindig. Az éjszakai alvás egy bizonyos kor után nyűg. Hajnal felé pihentem el. Persze, hogy indulatokat vált ki belőlem berregés. Fejem ősz hajú kócbaba. Kilóg a paplan alól. Helyére teszem mormogásomat, s a valamikor búzavirágszínű szemeim csipatakaróit törölgetve lelket lehelek az élet értelmébe. A baglyok már aludni tértek. Az erre fészkelő fecskéket múlt héten délre zavarták a nagypofájú őszi kányák. A feketerigók istentudja merre járnak, mert most egyet sem látni.
 
A sötétítőfüggönyök árnya mögött, kintről még csak éppen szürkébe fordul a reggel. Lelépek az ágyról. Az egyik lábam csusszan, a másik meg követi. Természetesen majd’ hanyatt esem az éjszaka bolyongásaim közben szétrúgott papucsaimban. Négy lépés az ajtó, még három a konyha. A villanykapcsolót másodjára találom meg. 
 
Hunyorogva konstatálom belsőm sötétégének lassú elmúlását. A konyha fénybe borul. Egy mozdulat a rádió felé. Trallala… tatatatam… Hangfoszlányok. Életfoszlányok. Zagyván. Csak úgy. Elmém még homályos, de reflexszerűen megtalálom a kávésdobozt a szekrényben. A hirtelen megengedett csapvíz a mosogató aljáról, miért is ne, mint mindig, a képembe vág. Most már ébren vagyok. A lágy, búgó, morgó hangot adó kávéfőző is igyekszik barátommá válni. Fekete gyémántként, cseppről cseppre telik az ibrik, s én függőként élvezem a reggel elengedhetetlen ízeit és illatait.
 
Egy korty - és jönnek múltam víziói. Emlékezem. Bűneimre. Gyarlóságomra. A néhány évvel ezelőtti reggelekre. Isten bocsássa meg, nagy bagós voltam. Sajna’ nem lehetett elrettenteni a füstös gyiloktól. De valamiért, az időm s korom előrehaladtával, valaki, ott föntről, csak az első korty kávé után engedte meg az első slukk kábulatát. Számban az éjszakai keserű ízét felváltotta az amerikai ültetvények pampatáncos, Afrika tam – tam dobos hangulata, s izegve – mozogva, már – már rituálészerűen gyújtottam meg Irinyi találmányát, s érintettem a számban remegő első staubhoz. Snitt. Szürrealista kép. Pillanatok alatt füst árasztotta el a konyhát, s én jótékonynak látszó ködében, élvezkedni kezdtem. Az első köhögőroham a második slukk után menetrendszerűen mindig megérkezett. Fújtattam, mint az egykori négyhuszonnégyes. Mire a második bagóra gyújtottam, már elég kellemes volt a fuldoklásom. Tudom, ne mond te is, kedves barátom, abba kellett volna hagynom, de akkor mi lett volna a közel hatvan éve nyúzott reggeleimmel… Rigolyáimmal.
 
Úgy fertály óra alatt kitisztult belőlem az éjszaka rossza és jója. Már megbocsátottam a vekkernek is. Kávém, no meg a reggeli hideg víz hatására elmém rendezni kezdi a napi teendőket. Egy lépés előre, kettő jobbra. Ezt is kell tennem, meg majd, azt is. Ki kellene szellőztetnem először a füstöt a lakásból. Meg most, így néhány év után, az életben s koromban botladozva setén és sután - a tudatomból s a megkorcsosult illúzióimból.
 
De mit is tehetnék. Megmaradtam álmodozó idealistának. S az egykor szürrealista film már - már futurisztikus képvágásaival tovább pereg. Még pereg. Fekete-fehérben. Mintha színvak lennék. Az árnyalatokat is csak belülről látom. Van Goghi sárgák. Csontváris bibliahangulatban. Szinnyei Merse Pál majálispaletta-árnyalatában. Elhúznám, de dohos illatot árasztó Munkácsys-háttértónusú sötétítő majdnem a kezemben marad. Ettől megdermed „siralomház-arcom”. A pillanat töredéktanulsága a megharcolt és kimondott Laczó betyár NEM igazsága a hamis és élettelenarcú igazságtalanság ellen. Lázad a tudat. Nyílik az értelem. Nyílik az ablak, a hírtelen beáramló friss reggel hátán úszó puszpángillatú a hajnali harmat súlyától elnehezült ökörnyál simogatása félig csukott szemeimet is kinyitja. Kintről tejszerű köd köszön be szobámba. Bőröm, s pizsamám egy pillanat alatt nyirkossá válik. A másodperc töredéke alatt magamra kapom zöld köntösömet. Mert a hajnali első ölelésének már érzem hidegét és melegét, kezdem belátni: itt van az Ősz! Egy pillanatra, a falinaptárra téved vaksi szemem. Nem látom a betűket, csak a sziluettjüket. Ókulám az asztalon vár a sorára, s meg is teszi, mit meg kell tennie. A naptár is jó barát a tetthez, s mi hárman, együtt döbbenünk rá Szent Mihály napjának valóságára. Igen, itt van az Ősz. Én öregszem, az évek is múlnak. Fogynak, és közben szaporodnak életünk szereplői. Kinek - kinek fogyóban, kinek kerekedőben évei, egyes testrészei. Nem kell nagy feneket keríteni az egésznek. A kiűzetés miatt és után a kérdezés joga odaát van. A természet apokalipszis sorsa. Kikelet. Virágzás. Trilla. Kárr… kárr. Lombhullás. Fecske-exit. Köd. Hajnali sötétség. Hajnali áhitat.
 
Jönnek-mennek az évszakok. Az Ősz is tejködös ruhájában - inkognitóban érkezett. Hatására az ablakot bezárom, s kezem reflexszerűen a gázkonvektor felé mozdul. Beleborzongtam a lakásom meglátogató ökörnyálas ködszörny simogatásába. Jól esne egy kis langymeleg. Kattintom a szikrát, nyitom a csapot, s a lakásban szétáradó a boldogság gáz-mámor. Őszinte. Csillogó szemű. Fecskék násza. Teljesség. Simogat. Megsimogatja a konyhai fikusz leveleit is…
 

 

 

 

 

 

Vissza, visszatérő álmaim tornyán

 

magas templomi kereszt fészkel.

 

Délceg bujazöld vadgesztenyefák

szólítanak  esti áhítatra.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.