Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TAKÁCS LÁSZLÓ

2011.04.29

 

 

A tanári életmód szűkössége és kötöttsége(i), a szocializmusnak nevezett évtizedek szellemi és földrajzi zártsága, az ezeknek az időknek embert nyomorító, de gerincet is próbáló viszonyai magyarázzák azt a költői léthelyzetet és érzésállapotot, amely Takács László líráját jellemzi: „a kipányvázott ló fölmérheti-e / mi minden vár rá ha elbocsátaná a pányva // inkább / hálát ad a bizonyosságért"; s észlelte, hogy a kipányvázottság következtében kimért határú a lét, amelyben a cselekvés, az értelmes emberi élet elvesztette egészséges állapotát: „ a céltalanság lett a cél / és mindig akad magyarázat". Az az emberi és költői magatartás, amely Takács Lászlónak eszménye is, jellemzője is, nem képes belesimulni az ilyetén világba. A rendszerrel azonosulókról, az érdemeket szerzőkről szól nála az eironeia: „hogyan szerezzünk érdemeket / a fej mint a tilinkó / ha kell jobbra ha kell balra / sőt rábólint az egész vircsaftra".
Takács László költészete szerencsésen szervül a vidéki magyar élet élményeivel. A magyar falu több kifejezésében, költői képében, metaforájában fölsejlik, hasonlóképpen egyes mesterségeket is - apja szabó volt, ő maga „tanítás árasztó"-mester - beemel a szóhasználat révén lírája gondolatiságába.
A gondolkodás tárgyivá tett elemeiben, bütykökben, göcsörtökben, péterszegekben, kavicsokban (is) értéket kereső és találó ember volt Takács László, belső emigráns, aki háttal ült ötvenöt évig a való világ egy szeletének, annak, amely alig engedte kamasz korában tanulni, amely a kisvárosifalusi mindennapok fullasztó porát lélegeztette be véle ( a testi betegség tüneteiig). Lelkialkatának többé-kevésbé megfelelt a visszafordultság állapota, az ún. szocializmus vályújánál szürcsögők közé nem kívánt keveredni: „az aki voltam és az akit láttok bennem / háttal ül nektek és nekem is / már úgy látszik hogy csupa bütyök és csupa abroncs / és aki lehetnék / már a visszhang peremén köröz".

 

 
Takács László
„Én egykönyves embernek képzelem magamat".
(A költővel Pete György beszélget)

A beszélgetés megjelent az „még élsz fényeskedsz" (szerk. Pék Pál) című kötetben

Kiskomáromban - egy Kanizsa melletti kisközségben - születtem 1935-ben. Innen jártam be Kanizsára középiskolába is, és a magyartanáraim segítettek abban, hogy kibontakozhassak. Hogy úgy mondjam: az iskolai penzumokból derült ki, hogy kedvem van ilyesmihez, meg némi alakitókészségem is: lassan-lassan elolvasgatták a verseimet, és nagyon sok jótanácsot adtak. Természetesen nem volt ez „költővé-avatás" - inkább az önképzőkör egy emelkedettebb szintje. Sokat köszönhetek Hules Bélának és Alaksza Ambrusnak. Különösen Hules foglalkozott velem: igényességre szoktatott. Tőle hallottam először Csorba Győzőről - Hules Béla ugyanis Pécsett végzett; és én nagyon lassú, óvatos lépésekkel közeledtem a fórumok felé. Sok-sok idő után szedtem össze annyi bátorságot, hogy elmerészkedjem Csorba Győzőhöz. Ez az ötvenes évek végén történt. Postatisztviselő voltam akkor: Csorba Győző lelkesen fogadott, előzőleg ismerte már egy-két versemet, néhány levelet is váltottunk. Megadta Weöres Sándor címét, és biztatott, hogy keressem föl. 1958 nyarán találkoztam először Weöres Sándorral. Ha belegondolok, nagyon is termékenynek bizonyult ez a találkozás: például beajánlott engem a Rádióhoz, Albert Zsuzsához. El is hangzottak ott a verseim - úgy emlékszem, 1959-ben. Pontosabban nem tudom az idejét. Csoóri Sándor szerkesztette azt a műsort, „Fiatal költők félórája" címmel. Akkoriban Lentiben robotoltam a postán, nem is hallottam a velem foglalkozó műsort. Másoktól hallottam, hogy elhangzott. Hát így kezdődött. Utána a Jelenkornak küldtem verseket, jobban mondva megismerkedtem Lovász Pali bácsival: ő nagy gondot fordított arra, hogy ne vesszek el. Élhetetlen alaknak nevezett - megvallom, van is bennem egy adag élhetetlenség, tehát nem vagyok jó sáfára saját dolgaimnak. Ő egyengette az utamat; vagy három versem meg is jelent a Jelenkorban - az ötvenes évek végétől a hatvanas évek elejéig. Aztán megszűnt minden. Nem mondanám, hogy hátat fordítottam a lírának, de úgy éreztem: fejlődnöm kell, nem pedig publikálni. Sohase voltam publikációkra éhes ember. Egyáltalán nem érdekelt az ilyesmi. Furcsán hangozhat, de nem érdekelt, hogy megjelenek-e. Pedig lett volna rá lehetőségem, már csak azért is, mert közben megfordultam Illyés Gyulánál is. Egyszer Kanizsán járt, s az előadása után elbeszélgettünk. Nagyon kedves volt, feleségemmel együtt meghívott bennünket Tihanyba. Verseket is vittünk. Akkor még Vas Zoltán is élt: a szomszédjuk volt. Átjött, és mint fiatal poétát, szívesen fogadott. Mindezek erkölcsi erőt adtak. De megjelenésemről szó sem volt, én legalábbis nem hozakodtam elő vele... Nem akartam mindenáron profitálni ebből a látogatásból. Ügyeltem rá, hogy ne legyek tolakodó.

Mitől van, hogy ennyire háttérbe tudsz és akarsz maradni?

Én egykönyves embernek képzelem magamat. Egyet, de jót. Egy verseskönyvet, de jót. A versek tömege riaszt. Aki a tizenhatodik kötetét adja ki, úgy érzem, mintha Önmagát devalválná. Amikor az életmű-válogatásokat olvassa az ember, kiderül, hogy százegynéhány verset vállal a költő. Ezzel nem azt mondom, hogy én is ne írtam volna sokkal többet, csak publikálni nem publikáltam mindent. Én nem azt mondom, hogy ne írjon az író, sőt: legyen műhely körülötte, de a felszínen csak ez a százvalahány vers legyen. Mert nekem őszintén az a hitem, hogy akármilyen talentumos is egy ember, akármilyen nagy lírikus is, száznál többet (a száz persze csak szimbolikus szám), száznál több verset nem tud csinálni. Nem arról van szó, hogy százat kell írnia, nem Kavafisz-féle, vagy Füst Milán-i oeuvre-re gondolok - hogy épp csak annyi legyen, amennyi megjelent. Nagyon elmélyült, nagyon komoly, nagy műhelymunkát képzelek el, és ennek csúcsait jelentik a publikációk. Ez kíméletlen szabály.

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején milyen példák vonzottak, merre akartál elindulni?
Kik voltak a költői példaképeid?

Csorba Győző, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Vas István, később Pilinszky, amikor már itt-ott megjelent.
Egyszóval azok, akik nagyon igényesen verseltek. Akik - úgy véltem - mintha az én elvemet valósítanák meg, noha természetesen ők is több kötetet publikáltak. De hallatlan nagy műgonddal alkottak. Nem siették el a publikálást. Weöres Sándor is mondta nekem, hogy várjak még a publikálással, mert az nem tesz jót az embernek. Néha a siker is megrészegít. Az embernek tulajdonképpen van egy képe önmagáról, és ha korán másolódik rá erre a külső kép, akkor sok képessége elsikkad. Óhatatlanul egy szellemi piacra dolgozik valamiképp.

Mintha azt mondanád ezzel: vissza a régi magyar költészetnek ahhoz a hagyományához, hogy a költő nem abból él, hogy költő, hanem földbirtokos, gazdálkodó, pap vagy bármi más - de ha mellesleg tehetséges, akkor költő is? A könyvét, ha úgy gondolja, kiadja a saját költségén. Ilyenféle függetlenséget próbálsz megvalósítani, illetve e függetlenségedet félted a publikálási kényszertől?

Igen. Igen. És bizonyos rossz tulajdonságok elburjánzásától is félek. Mert hamar kialakul a modell, vagy inkább séma az olvasóban, s akkor ennek akarok görcsösen megfelelni. Mondhatnánk úgy is: akkor lemondok a kísérletezésről, abban a hitben, hogy mutáló hangú kamasznak tartanak majd, aki folyton keresi a hangját.

Viszont két nagy előnye is van az állandó piacon levésnek. Egyrészt a költő gyors visszajelzéseket kap, és lehetősége van önkontrollra. Másrészt az irodalmi létezésmód, sokféle hátránya ellenére is, ingergazdag környezetet is jelent. Szellemi pezsgést is jelent a piacon levés - s ne feledjük: a piacon nem vesznek meg akármit. Ott produkálni is kell. Nem volt kár könnyű szívvel lemondanod erről?

Én megmérettem magamat. Illyés beszélt a verseimről, nemkülönben Weöres Sándor is, minden teketória nélkül. Illyés egyes verseimet elvetette, mondván: ezek semmit sem érnek, ez az út járhatatlan, nem jó, nem eredményez igazi esztétikumot, még újdonságot sem, nem érdemes foglakozni vele. Csorba Győző is megmondta a véleményét, Csoóri Sanyi, Marsall Laci is. Tehát voltak, akik irányítottak engem, voltak, akikre hallgattam. Azonban nem kritikusokra, hanem mesterekre.

Akkoriban. És ezek a kapcsolatok a későbbiek során is megmaradtak?

Meg, sokáig. A 60-as évek végéig. 1968-ban itt járt Weöres Sándor a feleségével, Amyval. Akkor nagyon nagy megtiszteltetés ért: engem kért meg Weöres Sándor, hogy vezessem be az irodalmi estjét. Itt vendégeskedett Kanizsán, megfordult nálunk is. Sok mindenről beszélgettünk, a verseimből is elolvasott néhányat, s éppúgy biztatott, de óvott is, mint korábban. Hadd mondjak el egy érdekes dolgot. Azt mondta" Sanyi, kissé talán asztal melletti hangulatban: nekem el kell szakadnom ezektől a kispolgári kötelékektől, hogy igazi költő lehessek. Mert ha az ember túlságosan sok mindenkire hallgat, úgy jár, mint a szamaras ember. És kapacitálta feleségemet, hogy rúgjon ki néhány évre, menjek afféle vagabundus életre, mert akkor a magam bőrén tapasztalok mindent. Akkor úsznom kell - ha tudok úszni... Belőlem hiányzik az a romantikus vonás, ahogy például Rimbaud kócosán, borzasán beállított Verlainehez, vagy Petőfi Vörösmartyhoz. Tudom, hogy nem úgy megy a „felfedezés", ahogy sokan elképzelik. Régóta tudom. Abban viszont hiszek, hogy elsősorban a nagy műhelytulajdonosokat kell megkeresni, ott kell leméretni magunkat. Ha ők szóba állnak velem, és beszélnek rólam, és csak annyit mondanak, hogy tetszik a versem, akkor jól csináltam.

Nem félsz-e attól, hogy ez befolyásol, sőt megköt téged?

Ha valaki ennyire a személyes kötődések útján igyekszik önmagát kontrollálni, a mester-tanítvány viszony könnyen átcsaphat epigonizmusba. A mestert követni kell egy ideig, de aztán van egy pont, amikor meg kell tagadni. Én tulajdonképpen soha senkit sem követtem. Nem ilyen jellegűek voltak ezek a viszonyok. De ők jobban el tudnak igazítani. Ők jobban észreveszik a kuriózumokat, az eredetiséget. Úgy is mondhatnám: egy fél mondattal helyre tudnak igazítani engem.
Egy jó kritikusban, egy jó szerkesztőben is meg kell lennie ennek a kompetenciának. Nem sokat tapasztalhattam. Én csak Lovász Pali bácsitól kaptam igazi bírálatot - a nagy mestereken kívül.

Szerinted általánosnak mondható, hogy az alkotóműhelyek a folyóiratok, a kiadók szerkesztőségei, a kritikusok manapság nem vállalják ezt a fajta alkotói gondolkodást?

Nagyon ritkán. Olvasok recenziókat, nem vagyok tőlük elragadtatva. Őszintén szólva nagyon sok az olyan bírálat, amely egy eleve meglévő, kész koordinátarendszerbe helyezi bele, vagy próbálja belehelyezni a műveket. Nem tudnak elvonatkoztatni. Nem a mű esztétikumát boncolják, vizsgálják, nem annak a lehetőségeit mérlegelik, s nem annak a sajátosságait firtatják, hanem gyorsan és egyszerűen beskatulyázzák.

Miért írsz? Mi a legfontosabb, amit költészeteden át kifejezni szeretnél?

A költői képesség eléggé megfoghatatlan; nyilván olyan kényszermegszólalásokban jelentkezik, amelyeket nem lehet elfojtani. Tehát ha akarom, ha nem, í ro k. (Ez persze közhely.) Mit tartok én a versről...? A világ olyan megismerésének tartom a verseket - a versek sorozatát, szekvenciáit -, amelyben ott vannak a mindennapok: a felszín alatt a lényeg. Ott gubbaszt. Csak megérzékítésre vár. Ezért nem gon¬dolkodom lírai műnemekben, vagy éppenséggel műfajokban - tehát modern ódában, vagy modern szo¬nettben például: ezek esetlegességek. Ezek valamiképpen az anyag kényszerei. Nem erőszakolom: ritkán írok kötött formában, sőt újabban a szonettet is föllazítottam már, és úgy érzem, hogy nem szabad engednem a rím csábításának. Talán fordítva gondolkozom, sokszor eretnek-gondolatokat gondolok: például úgy vélem, a líra fejlődését a szabad vers, az igazi „vers libre" szabadította fel. Régente nagyon megkötötte a versláb, és ez a műnek ugyan zeneiséget adott, de a szöveg nem tudott igazán modern lenni. Nem tudott több színben játszani. Szemantikailag nem tudott elmélyülni...
Hagyjuk a verslábakat. Végül is minden esztétikai minőségű szöveg egyik ismérve a prozódiai megmunkáltság. Lényegtelen ebből a szempontból, hogy hangsúlyos-e, vagy időmértékes a sor.
Vagy éppen kevert, egymásba játszó. A prózától füllel hallhatóan is el kell különülnie. Ebben is eretnek vagyok. Mondom is már. Ezzel foglalkoztam más formában is, például a doktori érteke¬zésemben is, és arra jutottam, hogy verset verssé lényegében a szemantikai ritmusa teszi. Azt értem ezen, hogy egymástól távoleső elemek ívekként összekapcsolódnak. Vannak közeliek, ezeket kapocsnak lehet¬ne nevezni, és vannak távolabbiak. A szemantikai ritmus - a váratlanság, vagy az információ nyelvére lefordítva: az a bizonyos meghökkentő, váratlan sajátosság, ami ott van a valóság fölszínén - tulajdonkép¬pen csak vágásmintára vár. Szabásmintákra. Vagyis a legegyszerűbb „történetek" mögött is a legmélyebb líra van - feltéve, hogy átéltem. Ennek a prozódiája is mintegy adva van - az egyszeri ritmusra gondolok. Egyszeri- noha ez önmagában is ellentmondás csak látszólagos... A vers veszítse el művességét, vetkőzze le mű-jellegét, olyan legyen, mint a hegyi beszéd... Rettenetesen sokat dramatizálok. Nem tudom, nem válik-e kárára a versnek. Egyszer majd talán drámaírásra adom a fejem, ha sikerül... Verseimben igen sok szólam van. Több ember, több vélekedés van jelen. Mintegy magammal perlekedve. Ezt látom továbbfej-leszthetőnek, persze, csak a magam számára.
Egy-egy versen belül tulajdonképpen megsokszorozod az ént, a megközelítési lehetőségeket. Nemcsak a költői tárgyat. Az is fel van tördelve, de a költői ént is úgyszólván kontraénekre bontom, soksok énre. Sokszor meg egy-egy jelzőn belül is, egyetlen jelzős szerkezeten belül is még lehet ezt valósítani - valahogyan beleszólni önmagam versbeszédébe. Tehát a hagyományos, monológként működő vers átalakul fiktív dialógussá, illetve több ember dialógusává. Több értékítélet is elhangzik a versben, tehát úgy is mondhatjuk: nincs meg az a kulminációs pontja a versnek, ami régen megvolt - hogy húz, húz egyre magasabbra, aztán alábbhagy, és megállapodik egy szentenciában: hanem rettentő sok, heterogén ellenvélemény adja ki a verset.

Tehát lezáratlan verseket írsz? Ilyesmire törekszel leginkább?

Igen, ilyesmire törekszem, persze, nem mindig sikerül. Néha úgy használom a rímet, ahogy jön, fütyülök rá, hány sor, hány szótag igényli. Egyet viszont tisztán megtartok, a rímnek a metrumát, az időméretét. De a többire nem adok. Hacsak klasszikus értelemben vett szonettel nem próbálkozom. Azt is csinálok, mert időnként vissza kell térni a forrásokhoz, hogy el ne tévedjen az ember.

Mi a véleményed a vers gondolatritmusáról?

Ahogy az előbb is mondtam, nagyon sok dialógusból építekezem. Úgy érzem, a versben impulzusok van¬nak, nagy-nagy nekifeszülések és elernyedések. Ezért mondhattam korábban, hogy a prozódiát kissé elha¬nyagolom, de nem azért, mert nem akarok, vagy nem tudok vele bánni, hanem mert úgy érzem, gátat vet ennek a belső örvénylésnek, aminek nincsenek kulminációs pontjai, s nincs zökkenés a végén, olyan zök-kenés, amely a megszokott szentenciában olvad fel, s valahogy megnyugtatja az olvasót -, hanem tovább rezeg, egy fölkampósított sínhez hasonlóan, amely kiszakadást mutat, s egy újabbat követel.

Mit tartasz a vers „föladatának"? Önmagád megfogalmazását, önkifejezési formát látsz a versben, avagy a világábrázolás lehetőségét?

A tárgyak képviseletét. A tárgyak, a dolgok emberi képviseletét tartom feladatomnak. Miután a tárgy nem tud megszólalni, az érzelem nem tud megszólalni, én vagyok a képviselője. Jó-rossz képviselője.

Közvetítesz?

Közvetítek. A fa görcsössége is közvetít. Vagyis felszólít engem, hogy elmondjam e görcsösség történetét. Elmondjam a lekopaszított fa tragédiáját, de anélkül, hogy megszemélyesíteném, anélkül, hogy allegorizálnék.

Saját magadat mégsem hagyod ki a versből.

Nem. Ahogy én értelmezem ezeket a görcsösségeket, a deszkába vert szög sikolyát, vagy kényszerhelyze¬tét, abban emberi tartalom van.

Nem erre gondolok, hanem hogy valamiképp magadat is verstémává teszed.

Igen, ezekbe elegyítve. Annyira, amennyire szükségesnek gondolom. Olyan objektív líra nincsen a világon, amely teljesen kiiktatná a személyiséget.

A családi háttered milyen volt?

Iparos családban születtem, meglehetősen kevés versinger ért. Mint általában a legtöbbb szülő, az én szü¬leim sem nézték jó szemmel a versirogató gyerek magánmunkáit, fétették a tanulmányi eredményemet. És később is... hiszen a versírás éjszakázással jár, ha nem is lumpolással- sose voltam lumpolós fajta -, de sokszor hajnalig Írogattam lámpafénynél, ezek elriasztották a családomat.

Mik voltak az első meghatározó élményeid?

Azt hiszem, a második világháború borzalmai - és a borzalmak szüneteiben megjelenő líra. Furcsa dolog, de mi, háborús gyerekek sokszor ébredtünk arra, hogy bombázók húznak felettünk. Tiszta volt az ég, mintha mediterrán országban lennénk - és egyszer csak megjelenik a veszély. Különleges feszültséget teremtett. Nem írtam én le sorra mindezeket, nem is próbáltam. Bennem feszült ez a gyönyörű tiszta ég - és repülőgépek írtak rá. A veszély életnek és halálnak a folytonossága, a kultúramentés! Nem tudtam mindebből sokat, túlzás lenne azt állítani, hogy filozofálgattam, de valamiképpen megtelítődött az énem ezek¬kel a sejtelmekkel. Különböző sorsok. Kitelepítések, lebombázott házak, a kibombázott családok sorsa, délvidéki menekültek, akik muzsikálni tudtak két bombázás szünetében... Mindez megdöbbentett. Milyen is az ember! Milyen nagyszerűen tud felejteni, milyen erős! Persze, ezeket az embereket nem tartottam művésznek - de inspiráltak. Eléggé félénk gyerek voltam, nem is tudtam énekelni, nem volt hallásom, de nagyon szívesen velük énekeltem volna, velük roptam volna a táncot - ha mertem volna. És belőlem is kikívánkozott olyasvalami, hogy emberek vagyunk, élünk, attól függetlenül, hogy milyen a világ. A lírának valami ősi magja ez... mintha... most öreg fejjel visszagondolok rá.... mintha ott kaptam volna valamit, holmi indítás¬félét, vagy parancsfélét: belső parancsot, hogy mindezt valamikor, valahogyan, majd később fejezzem ki. Egyébként itt-ott már megírtam ezeket. Azt a fonákságot, a furcsa örömet, a torz örömet, amit az a kor megadott. Például emlékszem rá, gyermekkorunkban milyen nagy pénz volt száz pengő. Arról volt akkor szó, hogy a németek kitelepítenek bennünket. Itt volt a front, nem messze tőlünk - és féltünk, hogy elszakítanak bennünket egymástól. És apám többszáz pengőt adott nekem: hogyha különválnánk meg tudjak élni. És új ruhába öltözhettem. Nagy örömöt éreztem - nagykorúsításomért; ugyanakkor óriási félelmet is. Ez a kettő ... éltetett, és tovább vitt. És ma is így van bennem.

Családi viszonyaid?

Nagyon jók voltak. Két húgom van. Ok később születtek, tehát nem volt közös gyerekkorunk. De otthor én sose voltam érzelmi közegben. Szüleimnek elég sokat kellett dolgozniuk. Apám szabómester volt, rengeteget dolgozott. Én magam is sokat segédkeztem a szabóműhelyben. Segítettem, meg elvittem a kés2 ruhákat, sokszor éjszaka is. Megtanultam nadrágot varrni. Dolgoztam csemetekertben, másfelé is - egyszóval megdobált a sors... Négy elemit a faluban jártam, polgáriba Kanizsára. Vonatozó diák voltam A vonatozás sok élményt szerzett. Hogy közeledem valamihez. Mert majdhogynem kényszerképzetem voli mindig is: elindulni! Mindig nagy dolog volt bejönnöm Kanizsára. Elszakadni a falutól, önállósodni. Szerettem utazni, gyerekkoromban nagyon szerettem - most már nem. Nem tudom elfelejteni, ahogy hajnalon ta felültünk a vonatra, és folyton azt néztem az ablakból, hogy mikor látni már Kanizsát. És ez az élmény annyira megrögződött bennem, hogy amikor Pécsre jártam főiskolára - mert nemcsak egyetemet, előtte főiskolát is végeztem -, ugyanígy álltam az ablakban, és vártam, hogy feltűnjön Pécs. Ugyanígy voltarr Pesttel is, mikor életemben először jártam ott. Kissé olyan ez, mint egy Kafka-regény. A Kafka-regényből ha kinyitod, egy nagy tanácsterem nyílik - egy mosókonyhából... Borzalmas váltások. Én úgy éreztem hogy a mezőség után a város borzalmasan nagy váltás. Lehetetlen, hihetetlen képződmény - mintha oda varázsolták volna. Mező, mező, unalmas táj - és egyszer csak ott a város... Rajzolgattam, csinálgattam ez is, azt is. Most is. Ez a mozaik, ezek a kollázsok itt a falon: az én munkáim. Szőnyeget is terveztem - és állandóan fabrikálgatok. Nem mondhatnám, hogy csak a vers kötött le. Gyermekkoromban szerettem volna vitorlázó repülőgépet építeni. Életem egyik nagy kudarca ez. Összespóroltam a pénzt, megvettem az anyagot - aztán nem sikerült. Nem tudott repülni, túlságosan súlyos volt: valahogy eltévesztettem az arányokat. Dühöngtem, hogy nem vagyok való semmire sem. Tizenegynéhány éves voltam akkor. Szerettem volna kitűnni valamiben. Sportoltam. Futballoztam a kiskomáromi csapatban. Persze nem nagy sikerrel, mert vékony gyerek voltam, sokat rugdostak. Pedig sokan nagy jövőt jósoltak nekem. Aztán atletizáltam. Középiskolás koromban eljutottam az országos bányászválogatottig. Minősített versenyző lett belőlem. Középtávon futottam, 400-tól fölfelé. Sajnos, akkor hagytam abba - nem volt állásom -, amikor közel voltam már az elsőosztályú szinthez. Egy nagy versenyen Szombathelyen második lettem, elég neves mezőnyben. Akkor írtak rólam Zalában is. De engem az ilyesmi sose tévesztett meg. Őszintén szólva nem tudtam kellőképpen elbizakodott lenni. Sohase tudtam.

Nincs benned kisebbrendüségi érzés? Attól félsz, hogy majd veled foglalkoznak?

Nem. Hanem én nem szeretem a középszerűséget. És főleg nem szeretem, ha valaki elér valamit, és nyomban ílagydobra veri. Nem vagyok közlékeny -, hogy a verseimmel valakit abajgatnék. Nagyon kevés ember ismeri a verseimet. Nem viszem, nem küldöm. Ha megkérdezik, mit csinálok, őszintén válaszolok. És megdöbbennek, még a kollégák is, akik több mint tíz éve együtt dolgoznak velem, és jól ismernek. Nagyon nehezen állok le ilyesmiről beszélni, mert valahogy - nem is tudom miért - még mindig azt hiszem, hogy ez múló valami csupán...
Még most se hiszed, hogy te költő vagy? Az ember a holta napjáig...
Oly sok érv, vélemény, annyi munka sem győzött meg róla, hogy amit csinálsz, az költészet? Bizonytalanság van benned, vagy pedig abban kételkedsz, hogy jelentős költészet a tiéd? Inkább az utóbbi.

Ha meg kéne mérned magadat: hol tartasz most a pályán - mit mondanál?

Ha a készleteimet nézem, úgy érzem, félúton vagyok. Ami mostanáig megvan, nem számottevő dolog. És azt hiszem, a halálos ágyamon is azt fogom mondani: semmi ez még, ezen lehet még javítani.

Van-e egészséges önbizalmad, hiszed-e, hogy holnap, holnapután, jövőre, két év, öt év múlva
előre tudsz lépni a mostani szintről, a magad mércéje szerint?

Hiszek ebben, mert állandóan dolgozom.

Kiadóhoz adtál be kötetet?

Soha. Nem tartom én ezt annyira fontosnak.

Mi tenne elégedetté?

Azt hiszem, semmi. Soha nem leszek megelégedve önmagámmal. Soha. Ez is a bajom.
Úgy érzed, alatta maradsz a lehetőségeidnek? Nem.

- Akkor miért nem vagy elégedett?

hzt hiszem, kóros igényességem az oka. Nem ajánlom senkinek sem. Amikor megírtam a doktori érteke¬zésemet, ugyanezt éreztem. Mikor megkaptam a bírálatot, azt mondták: nem muszáj nagy rendszereket fölépíteni, kisebb lépésekkel is meg lehet közelíteni a célt.

Miről írtál?

Nyelvi-statisztikai jelzőszintek. Juhász Ferenc kapcsán vizsgálgattam a témát, mint mondtam is már, a kapcsokat, az íveket, eljutva egészen a szemantikáig. Nagyon érdekes munka volt. Szatmárinál védtem meg. Koczkás és Mezei voltak az opponensek. Sok jót mondtak róla... A főiskolai dolgozatomat Csoóriról írtam. Említettem neki, de meg nem mutattam.

Mi a legnagyobb gyöngéd?

Hogy nem vagyok jó sáfára önmagámnak. Nem tudom magam menedzselni. Képtelen vagyok rá. Nem gőgből nem megyek sehová. Igaz, nem is szeretem, ha elutasítanak... Volt egy-két bántó mozzanat az életemben, mint például mikor azt írták a verseimről, hogy sok eredetiség van bennünk, de még fejlődnöm kell, stb. Ha egyszer én eredetiséget találnék valakinek a munkájában, akkor közölném, még ha Pityipalkónak hívnák is az illetőt.

Van benned bizakodás?

Van. És tudom, hogy nagyon sokat dolgozom, és sok mindent csinálok.